Ha megkíséreljük az eszmény fogalmának meghatározását, ilyenszerű definíciót kapunk: az eszmény, lényegénél fogva, valami más, mint az, amit a konkrét valóságból közvetlenül vagy közvetve megismerhetünk. S ha Prométheusz mítosza eszményt fogalmaz meg, akkor nem különíthetjük el az emberi tevékenység egészétől – hiszen létező, örökös történelmi alakulásban levő eszmény. Az embernek módjában áll újra feltárni saját múltját, belelátni jövőjébe. Az emberré alakulás ilyenszerű kiteljesítése szokatlan méretű aktus, amely az anyagi, társadalmi, kulturális és etikai értékek világának együtthatását tételezi fel.
Az ember legfőbb célja, hogy uralma alá kényszerítse a természeti erőket. Nagyszerű vívmány volt a prométheuszi mű, a tűz megszerzése. A görög-római kultúrától a huszadik századig a legváltozatosabb legendákat, mítoszokat szőtték köréje.
Gáll Ernő kilenc esszéjében elmélyülten és tömören elemzi a prométheuszi eszmény különféle értelmezéseit. Az ókori görög világ, amely – a német felvilágosodás Herderje szerint – a történelemben ismert egyik legfejlettebb civilizáció, és amely gondolkodásunk mai formáját is meghatározza, nem kételkedett az istenek létezésében (amint az ókor egyetlen más népe sem kételkedett). De a görögök megkérdőjelezték az istenek legyőzhetetlenségét. Prométheusz a haladásnak, a jövő technikájának, de az istenek elleni lázadásnak is szimbóluma. Tettei, a legmagasabb ügy iránti áldozatkészsége az emberi erőfeszítés és akarat modelljévé avatják. Az utólagos értelmezések különféleképpen látják a prométheuszi önfeláldozás jelentőségét, de abban megegyeznek, hogyaz anyagi és szellemi értékeket létrehozó alkotó tevékenység szimbólumának tekintik mindannyian.
Akadnak olyanok, akik a kétarcú Janus istenhez hasonlították Prométheuszt: hol javára, hol pedig kárára volt az embernek. Egyszer a haladás csíráit hordozza, érvényesülési és felemelkedési lehetőség az ember számára; máskor az embert lábbal tipró félisten, a Rossz erőinek forrása. A könyv szerzőjének vitathatatlan érdeme, hogy a mítosz értelmezési lehetőségeinek történelmi tárából a mélyen emberit domborította ki.
A szerző behatóan elemzi Marx humanizmusát, akit nemrégiben azzal vádoltak a marxizmus ellenfelei, hogy érett időszakában antihumanista magatartást tanúsított volna. Tény, hogy az ifjú- és érettkori művek között vannak különbségek. Hiába is kísérleteznek egyesek különböző misztifikációkkal: a doktorandus Marx és A Tőke szerzőjének felfogása között nincs szakadék. Forradalmi eszméi éppen humanizmusának és tudományos antropológiájának együttes hatása által válhattak forradalmi erővé; csak ez tette lehetővé, hogy a tömegek tudatosan vigyék véghez a világ gyökeres megváltoztatását.
.Marx is a prométheuszi eszmény jegyében fogja fel elmélet és gyakorlat kapcsolatát, „az áttérést az idealista humanizmusról a reálhumanizmusra – az antropológiai humanizmus közvetítésével”. A humanizmusok – az ókori, a reneszánsz, a felvilágosodás korabeli és a modern humanizmus – közötti dialógus korántsem befejezett, vagy éppenséggel idejét múlta párbeszéd. Ellenkezőleg, valósággal kihívást intéz a jelenkorhoz, és izgalmas kérdést szegez neki: mi a kortárs humanizmus? Századunkat az is meghatározza, ahogyan a kortársfilozófia az emberi lény történelmiségét felfogja. A történelmi távlat lehetővé teszi, hogy részletesen szóljunk a fennebb felsorolt humanizmus-kategóriákról.
A hellén humanizmus kivételes fejlődést ért meg, de a középkorban ez sötétségbe merül. Merevség keríti hatalmába a középkor emberét, s ez készteti arra, hogy bármikor alázattal vállalja a szenvedést. Az erre a korra jellemző vaslogika nem képes elviselhetővé tenni az emberi létét. Új korszak megteremtése válik szükségessé, megnyílnak a reneszánsz – a humanizmus legcsábítóbb időszakának – kapui. A reneszánsz embert a múlt humanizmusa lelkesíti, bizalmat ébreszt benne saját erői iránt, s nagyszerű megvalósításokra ösztönzi.
Aiszkhülosz és Goethe egyazon álmot dédelgettek: „a szakadatlan emberi alkotás” álmát. Ha pedig igaz, hogy „az ember önmaga műve”, akkor nyilvánvaló, hogy a prométheuszi szellem jelen van kortárs értékek között is. A nyugati világ modern embere elidegenedett lény, a humanizmus mindinkább veszít intenzitásából, s ő egyre közelebb kerül a szakadékhoz. Felüti fejét a félelem, az iszony, a kétségbeesés. Marx filozófiája – a prométheuszi eszmény révén – meg tudta valósítani az ugrást a valóság felé. Ma azonban a hallatlan műszaki haladás korában, az eldologiasodott ember paradoxális módon eljut a teljes elbátortalanodásig, a belső elszegényedésig.
Nyugaton a prométheuszi eszmény nagymértékű demitizálásának vagyunk tanúi. Egy adott pillanatban felmerül a kérdés: Sziszüphosz vagy Prométheusz? Sziszüphosz mítosza különösképpen megihlette az egzisztencialista Albert Camus-t. A tragikus félisten, aki tudatában volt végzetének, ma a romboló technika jelképévé vált. El kell fogadnunk a kettős prométheuszi hiposztázist: a leláncolt, összemarcangolt, valamint a láncaitól megszabadult héroszét. „Prométheusz az emberi jólétet és szabadságot lehetővé tevő műszaki haladás szimbóluma, és ugyanakkor az embert irányított tárgy szintjére süllyesztő technokrácia ellenfeleinek védelmezője” – mondja a szerző.
A tudóst, a kutatót teljes mértékű erkölcsi felelősség terheli minden újabb felfedezésért és annak gyakorlati alkalmazásáért. Ez a felelősség az emberi lét lényegét érinti. A társadalmi-kulturális emberfelfogás ma tudatosan emberközpontú. Az ember, az értékek hordozója és alkotója, olyan lény, amely önvizsgálatra képes. Nemcsak azt tudja tehát, hogy milyen, hanem azt is, hogy milyennek kell lennie, és képes is azzá válni, amivé lennie kell.
Jelenleg a prométheuszi motívum értelmezési módja éppoly változatos, mint bármikor a történelem előremutató korszakaiban. Legadekvátabb jelentését azonban a szocialista humanizmuson belül nyeri el, hiszen ez a jelenkori gondolkodás haladó irányzatainak szintézise. Ez természtesen azt jelenti, hogy nem mondhatunk le a különböző nem-marxista vagy éppenséggel antimarxista irányzatokkal való szembenézésről. A korszerű keresztény bölcselet például szintén a természet feletti uralomért folytatott harc szimbólumát látja Prométheuszban. A konfrontáció tehát itt hatékony lehet.
A szerző érdeme, hogy változatosan és árnyaltan foglal állást az összes marxista és nem marxista irányzatok értelmezése terén. Ugyanakkor azt a meggyőződését is kifejezi, hogy csakis a kölcsönös vélemény- és eszmecsere vezethet az álláspontok kölcsönös tisztázásához. A kötet záróesszéje, a „Humanizmusok dialógusa” tárt kapukat nyit a marxizmus termékeny talaján lefolytatandó, nyitott párbeszéd előtt. Mindez lenyűgöző eszmedrámává avatja Gáll Ernő könyvét.
Gáll Ernő: Idealul prometeic (A prométheuszi eszmény). Editura politicǎ, Bucureşti, 1970.
Megjelent A Hét II. évfolyama 28. számában, 1971. július 9-én.