A magyar kormány az ún. békegazdaság és a békeköltségvetés programjával kampányol. A jelenlegi helyzet ugyan nem a béke jelzővel illethető, inkább a szarral, vagyis, hogy a hazai gazdaság folyamatosan zuhan, és hogy egy még nálunk is gyengébben muzsikáló EU-s tagállam, Bulgária mindezek ellenére a minap bevezette az eurót, azt jelzi, nem minden arany, ami fénylik, és nem minden szar, ami bűzlik.
Magyarországon egyszerre aranylik és bűzlik a gazdaság. Azt mondja erre mindenki Orbán Viktora az újévi interjúban, hogy ha majd béke lesz, vagyis véget ér az orosz-ukrán háború, akkor végre a magyar gazdaság is elindulhat felfelé. Ez megint csak nem teljesen igaz, mert már most is felfelé tart; nagy irammal a Kreml lépcsőjén, hogy a nagyvezér ajtaja elé érve, ott lábtörlőként elterüljön.
Azt akarom mondani, hogy kétféle értékrendben élünk: van a valóság, az alacsony bérekkel, egy inflációs sokk után még mindig emelkedő élelmiszerárakkal, kivéreztetett egészségügyi, oktatási és szociális rendszerrel, pofátlanul gazdagodó kegyeltekkel és van minden idők legnagyobb Orbán Viktorának látomása a valamilyen békegalambokkal magasba emelt országról, ahol már szinte csak karnyújtásira vagyunk az édenkerttől.
Szirének énekétől bódultan beszél ez az ember békéről, miközben a háborút kirobbantó agresszor legjobb barátjaként bokázik Putyin körül. Ájultan hebegett tavalyelőtt Trump győzelmi esélyeiről, aztán a következő másfél évben minden nap arra készült, hogy mindjárt fogadja őt az isteni elnök, és amikor boldog-boldogtalan fogadása után végre ez megtörtént, akkor sem történt semmi. Ott volt, vitte magával a közel 180 fős brancsot, mosoly, lapogatás, sikerpropaganda, csak éppen sem szóbeli, sem írásbeli nyoma annak, hogy a sztárfotókon kívül bármit is kapnánk Amerikától. Amit persze kapunk, azt a NER szorgalmas szolgái igyekeznek a kirakatból eltüntetni, hogy mást ne mondjak, az orosz olajra kivetett trumpi embargót, ami ugyanúgy érvényes ránk nézve, mint a több EU-s tagállamra.
De ennél sokkal egyszerűbb és kézzelfoghatóbb valóságelemek sem zavarják az angyalszárnyakon a fényes jövő irányába lebegő, álmodozó Orbánt. Mondjuk a pártjához felzárkózott, egyes mérések szerint pedig már tartósan elé került új ellenzék, a Tisza párt, amiről lazán azt állítja, semmi változás a régi ellenzékhez képest, ezek ugyanazok, csak most más áll az élükön. A számok, a választói tömegek, amelyek esetleg nem a NER-t kívánják a hatalomban tartani, le vannak ejtve, itt minden ugyanaz, mint eddig, a világok legjobbikának legjobbika teremtődött meg 2010-ben, és vezetője következetesen igazlátó és igazmondó, és aki nem mellette és nem vele halad, az tévúton jár.
Próbáltam a minap megfejteni, a kincstári optimizmuson túl ez az ember valóban nem látja, mi történik, vagy nem érdekli igazából, mert biztos abban, hogy tavasszal ő nyeri ismét a választást. Előbbi esetben a Ceauşescu-jelenséggel van dolgunk – nem feledhető a 36 évvel ezelőtti jelenet, amikor a nép feltétlen szeretetétől eltelve lépett a szónoki erkély mikrofonja elé, és aztán jött a bukás, de buktában sem értette meg, hogy amit ő a népről gondolt, az egyszerűen nem igaz. Nem, nyilván velem együtt sokan mondják, Orbán sokkal okosabb, realistább, ravaszabb, taktikusabb és tapasztaltabb annál, hogy ne ismerje fel, léggömbjei csak a stabil, fideszes választókat szédítik el, és egy igen tekintélyes tömeg áll már vele és politikájával szemben. Akkor viszont honnan ez a következetes hülyités, hazudozás, a valóság meghamisításába vetett hit? Az a legijesztőbb számomra, hogy valamit már tud. Valamit, amivel a valóság ellenében is megnyerheti a választást. Megnyerheti, mert van valami vagy valaki, ami, és aki el tudja hajlítani a valóságról alkotott képet afelé, amit hamis képzetei és állításai festenek most elénk. Ebben fogunk élni? És ez vajon meddig lehetséges?
Rózsa Péter jegyzete a január 3-i Hetes stúdióban hangzott el.
