VÉLEM ÉN

A Mandiner nevű förmedvény – egy közpénzből hizlalt, politikai propagandára tenyésztett publicisztikai trágyatelep – zavartalanul engedte, hogy a felületén a legalantasabb, legprimitívebb, legmocskosabb antiszemita gyűlöletbeszéd hömpölyögjön.

– Az első ajándékod hasznos, a második fontos. De ez… ez egyszerűen szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon! – Használd őket egészséggel, szép fiacskám! – bazsalygott a néne, mint egyszeri szavazópolgár a schrödingeri urnára.

Aki a Tízparancsolatra hivatkozik, annak illene ismernie a „ne ölj” parancsát is. Ez nem csak a fizikai megsemmisítést jelenti, Krisztus ezzel az ember lelkének és méltóságának megtiprását is tiltja. A kormányzat mostani narratívája azonban az irgalmat öli meg.

Furcsa beszédet mondott Orbán Viktor Mohácson. Nem lennék meglepve, ha utólag cáfolni fogják, hogy elhangzott volna tőle ilyesmi. A kormányfő elismerte, hogy az ellenfél erősebb – utalt ezzel a Tisza Pártra és Magyar Péterre –, de szerinte még sikerülhet a győzelem.

Nincs irigylésre méltó helyzetben a püspökkar és új elnöke. Mit mondjanak erről az egészről? Mert joggal mondja Székely János, hogy az Egyház egyformán távol kell álljon minden politikai párttól – de ha valamelyik ráakaszkodik? És ellopja a „keresztény” jelzőt?

Azt ma már ép ésszel senki nem gondolhatja, hogy a gyermekeknek nincsenek jogaik, vagy hogy az apa, a gazda, a mester, netán az állam tulajdonát képeznék, de jogaik korlátozása, csorbítása, a jogorvoslati lehetőségeik akadályozása mindennapos.

Soha nem bocsát meg a közösség, amelyik bántalmazott. Mert az a kéz, amelyik nem ütött, nem tudja, nem is akarja tudni, mit tett a másik. A megerőszakoltak, az éhezők, a szegények, a gyerekek, a cigányok, a lányok: hisztisek, tolvajok, túlérzékenyek, lusták.

A társadalom, amely naponta lépi át a határokat, sérti meg családtagjait, ahol a norma a bántás, a sértés, az udvariatlanság, az érzéketlenség, áldozatok tömegeit termeli. Súlyosabb esetekben az emberi lényegtől fosztanak meg gyerekeket, felnőttek tömegeit.

Az egyik legjobb pesti blueskocsma kistermébe érkeztek a rokonok, a barátok, a kollégák és a tanítványok. Harminchárman jöttek el, és nagyjából három csoportot alkottak. Az egyik asztalnál az osztálytársak ültek, a másiknál a kollégák, a harmadiknál a rokonok.

Nem a mi elhatározásunk, hogy kihez van közünk, és az sem, hogy kit szeretünk – a szeretet és a „köz” nem döntés kérdése, hanem valami sokkal rejtélyesebb dologé. Hogyan formál meg a történelem, milyen történetekben kerülünk egymás mellé...