VÉLEM ÉN

A magyar külpolitikát az elmúlt években a folyamatos szövetségrombolás jellemezte: konfliktus Brüsszellel, Stockholmmal, most a német kormánnyal. Pedig egy olyan ország, amely gazdaságilag ennyire függ a német beruházásoktól és exportpiacoktól...

Nem csak a gazdaságot, hanem a sportéletet, a bálványként tisztelt klubokat is zsebre vágta a kormány, rabló uralma védelmében sportolókból csinál vásári majmot. Ez is felér egy aranyvécével, s utóbbi is előbb-utóbb odakerül az aranylábú fürdőkádak mellé.

November közepén tárca nélküli miniszterként ő írta alá a fegyverszüneti egyezményt Belgrádban az antanttal és a szerbekkel, amit a győztesek megszegtek, és már a békeszerződés előtt újabb területekre vonultak be szerb és román erők.

A helyi magyaroknak esélyt ugyanaz jelentene, mint az ukránoknak: a majdani potenciális uniós tagság. Az, ami ellen miniszterelnökünk napról napra gyalázatos érvekkel hergel. (Például az ukrán maffiát emlegetve.)

Valahol megértem azok elkeseredését is, akik most a kárörömben fürdőznek, de képtelen vagyok támogatni őket ebben. Indulatból, csalódásból, frusztrációból nem lehet országot (újjá)építeni. Legalábbis tartós alapokat nem.

Hadházy Ákos (55 százalék) csodaszerű állhatatossággal tárja föl az Orbán-rezsim ipari tolvajlásának penetráns ügyeit. Neki köszönhetjük, hogy Hatvanpuszta rongyrázása ráégett a pofátlanul gazdagodó fideszes gengszterekre...

Egyetlen mondat a kolozsvári gyárból kiemelt munkáskáder-szerkesztő 1960. április 30-i naplójából: „Nemcsak újságíró voltam, de mint ilyen – ugye – pártember is.” Ugye? Hm. Kétségtelen, hogy ez nálunk, Magyarországon is magától értetődő volt.

Hogy a helyi közösségek számára ismert, jó eséllyel mérsékelt jobbos embereket (egyetlen óbaloldalhoz kötődő nem látszik közöttük) baloldalizzák, kontraproduktív lehet, mivel helyben ezeket a jóembereket ismeri a nép, és tudja, hogy nem baloldali vagy ilyesmi.

Ami politikai szemtanúként számomra gyomorforgatóan megdöbbentő volt az elmúlt hetekben – pedig sok mindent láttam már és naiv sem vagyok –, az a személyes adatokkal való hazárdjáték volt a kormánypártok által kezelt nyilvánosságban.

Orbán Viktor hallgatott. Csak hétfő reggel hét órakor jelent meg az első poszt. „Egy nehéz hétfő. Ködös, novemberi idő, keserű kávé, és egy álommal kevesebb. Erre ébredtünk ma. De hiába fáj az ember szíve, hiába érzi igazságtalannak a sorsát, önsajnálatból nem lehet megélni."