VERS/ZENE

Ha még behúzhatod a függönyt, / amikor kedved tartja, / akkor már tényleg szabad vagy? // Ha megírhatod a verset, / és talán közölni is fogják, / akkor már minden rendben?

Ó, újra-születő Igazság! Eljössz ma is és összejárod az enyhe, álmodó világot. Jer s fújd meg az ünnep rivalgó, büszke harsonáit!

Ionesco belőle, Urmuzból lépett ki, belőle indult. Az ő objektíven abszurd környező világából hersent fel Tristan Tzara. Az ő kalapjából röpült ki a román szürrealizmus: Geo Bogza, Gheorghe Dinu, Ion Călugăru, Saşa Pană, M. Blecher, majd meg Gellu Naum és Virgil Teodorescu.

Egy bukaresti közkertben vetett véget életének negyvenéves korában, csak azért, hogy bebizonyítsa, hogy a saját életünk kioltása csak a létezés egyik banális cselekedete. Véleményünk szerint unalmában.

De ettől borzongató ez a klasszikus vers, az unokáimnak is kedvence, mindig ezt választják, amikor házi feladatnak Pilinszky-vers megtanulása van feladva.

Pihenhetünk, élettől-, bűntől-, örömtől -szabadultak föld alatti súlytalanságban / Ne putem odihni în fine, cei eliberați de păcat, de bucurii, de viață, în starea de imponderabilitate subpământeană

Emberhang kellene, az kellene, / amit utálok. Amire példa nincs, s mire / már nem lesz mentség. Kiáltanom kell, / tornyomban nincsen már harang, / várom hát, hogy a kagylóban, ott az / ajtó mellett, szelíd csengetés után / megszólal a hang.

Míg az országgyülés ott fenn, / Mint szokása régóta, / Csak beszélt nagy sikeretlen: / Itt megkondult az óra! // Tettre, ifjak, tettre végre, / Verjük le a lakatot, / Mit sajtónkra, e szentségre, / Istentelen kéz rakott.