VERS/ZENE

Nagyanyám sűrűn forgatta a zsoltáros – énekes – könyvét, sokszor énekelt belőle. Mikor megkérdeztem, miért énekelget magában, azt felelte: olyankor nem érzi magát egyedül, mindig lejön melléje valaki  a mennyekből, és hangtalanul vele énekel.

Amikor Gergely Ágnes hangot választ saját zsoltárához, amit aztán kötetcímmé is emel, akkor egyszerre kapcsolódik a több ezer éves egyetemes és magyar költői tradícióhoz és a klasszikus modernség lírikusaihoz.

Jelünk itt falba karmolja a nép. / Kik biztatják, sem tudják, mért teszik. / Királyi jel, sok más jelet tulélt. / Ne ródd fel, Uram, vétekül nekik! / Ne vágasd falhoz szép kisdedeik…!

De már nem megyek: örökségem / őszi felhők a vándor égen. // Egyedülségem mint a tenger / zúg-zeng itt benn és nem ereszt el.

Rendszeresen közöltük a verseit, verselemzéseit, fordításait (románból-ra és franciából) az Új Hétben. Nem politizáltunk, igazából óvott volna tőle (féltett a következményeitől?), de nem, inkább arra próbált vezetni, hogy "hagyjam a dagadt ruhát másra", a verssel, költészettel, kultúrával árasszuk el a "felületet".

„A klinikán még egyszer látni kellett / amit de másképp néhány napja volt csak / hogy emelkedik süllyed pőre melled / gép segítette, hogy légszomjad oltsad / simogattam kék folttal tele ványadt / karodat s ingerült fájdalmam alján / túlfelén a reakcióhiánynak / éreztem mégis ott a fiatal lány / s kívántalak iszonyú szerelemmel.”