SZTORIKA

Ahogy a nagy bécsi muzsikus Franz Schubert hajdani otthonához értek, megálltak, és elolvasták a ház falára erősített márvány emléktábla szövegét.

Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, elviszi vidékre hét éves kisfiát, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és hogy milyen szerencsés családban él.

- Azért akarom, hogy a legjobb orvosok kísérjenek utolsó utamon, hogy szembenézhessen mindenki a halál igazi arcával, amit ezeknek a nagy tekintélyű embereknek sem áll hatalmukban meggyógyítani.

Én már nem vagyok szolga, a magam ura vagyok. Saját magam szerint cselekszem, nem mások szerint. Gyalázni akartatok engem, semmi gond, most megtettétek. Elégedettek lehettek.

Egy este amikor anya a vacsorát főzte, tizenkét éves fia megjelent a konyhaajtóban kezében egy cédulával. Hivatalos arckifejezéssel nyújtotta át, az anyja megtörölte kezét a kötényében, és elkezdte olvasni:

Hősként tisztelnek egy buszsofőrt Párizsban, nem véletlenül: történt ugyanis, hogy a következő buszra várt a kerekesszékes Francois Le Berre, amikor pedig megérkezett a jármű, a buszon utazók nem csináltak neki…

– Hülye vénember, még elütteti magát, a keservbe – méltatlankodott ablakából hangosan rákiabálva a buszsofőr.

Alig néhány másodperc telt el, és a szabadság jelképe kis híján megölte a béke jelképét.

Napok és hetek teltek el. Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta. Ilyen az élet. Akkor a belső ágyon gyógyuló beteg kérte, hogy fektessék át a másik ágyba.

Az egyik wyomingi főiskola hallgatója, a huszonhárom éves Lydia Marie Cormaney csaknem kétezer dollár értékű áruval készült elhagyni a helyi Walmartot – anélkül, hogy fizetett volna. Az ilyesmi előfordul...