AJÁNLÓ

Csendéletei újfajta látásmódot képviselnek a román festészetben. Az ásványi és a szerves világ határán a csendélet különös látomássá válik, amelyben könnyen érthető és titokzatos elemek fonódnak össze.

A formai kísérletezés emberi háttere éppen az, hogy a hideg, tudományos keretek közül kilépjen, s a humánum új, még ismeretlen érzéseit szólaltassa meg bennünk.

Sarkadi Sándor (1887-1956) a két világháború közötti képzőművészeti élet egyik legszínesebb, legsokoldalúbb egyénisége. Kémia-fizika szakos tanár, újságíró, lapszerkesztő, igazgató volt, valamint festő, szobrász, keramikus, aki az általa tervezett, épített háza udvarán farkast nevelt.

Nem először (és nem utoljára) veszek elő Bálint Zsigmond-fotót, hogy beszéljen, valljon önmagáról. A való világ megismerésének vágya, egyfajta egészséges alkotói kíváncsiság hívja életre őket, s így történt ez Külsőrekecsinben is, ahol a jóbarátai által Zsigának szólított marosvásárhelyi fotóművész elemében érezte magát.

Egy szerény kisvárosról van szó, amelynek 2001-ben alig több mint tízezer lakosa volt. Annak köszönheti hírét, ismertségét, hogy itt, a település közelében 1917-ben több alkalommal jelent meg a Szűzanya három helybeli pásztorgyereknek.

Kezeit egy picikét összeszorítja, de bátran „állja a sarat” a fotózás során. Néhány perccel később tudtam csak meg, hogy ő tulajdonképpen majkuca (apáca) szeretne lenni...