AJÁNLÓ

Egy másik költeményben gyöngéden szól ekkortájt épp hároméves kislányához, Iuliához, akit tizenhat esztendő múltán ragad majd el a tüdőbaj. Nagy tehetség hunyt ki általa: franciául, románul írt verset, prózát, megismerkedett az angol, a német nyelvvel, párizsi elitegyetemeken tanult…

Testvérem, a magyar meg az erdélyi valóság az úgy alakult, hogy – mi értjük, józanon is a paradoxont, a kegyetlen-vicces játékot a szavakkal –, ha élnél, nem bánnád, hogy meghaltál. Ha élnél, együtt siratnánk...

1968-ban a csehszlovákiai szovjet és magyar bevonulás, a prágai tavasz elfojtása a hozzám hasonló marxisták számára is világossá tette, hogy a szocializmus javíthatatlan. Rádöbbentünk, hogy mindössze szabadok szeretnénk lenni. Elindultunk az úton a jó öreg liberalizmus felé.

A magyar színházzal csak azért van probléma, mert a hatvanas-kilencvenes évek között titokzatos okokból lett néhány remek társulat, és rossz látni a hanyatlást. De ahogy szoktuk, most is bele fogunk simulni a térség ócskaságába, érdemes erről Móricz Zsigmond feljegyzéseit olvasgatni. 

Holnap otthon dolgozom, mondták később a szerkesztőségben az írókollégák, amikor éppen írtak valamit. Megértettem, de én nem tudtam így mondani. A versírásba nem lehet beleizzadni. A regény más. Az tényleg olyan lehet, mint a favágás.