LÁTVÁNY

Film pereg egy szakelőadáson: a BBC alkotása a fotó géniuszairól, s az ismert alkotók mellett megüti a fülemet egy fotográfus neve, amely kevésbé ismerősen hangzik - a Henryk Ross-é. Azé a lengyel zsidó fotósé, aki a második világháború idején, a lodzi gettóba kényszerített zsidó lakosság életének krónikásaként maradt fenn a jelenkor emlékezetében.

Van itt még van egy Immaculata és egy Golgota című festmény is, amelyeket szintén Orlai Petrich Soma festett. Az utóbbi sajnos avatatlan beavatkozások nyomait viseli, komoly gondot okoz a rendbe hozatala.

1986-ban készült fotóját küldte el Ádám Gyula, amelyen rajta van egy büszke külsőrekecsini asszony egész vagyona, öröksége, minden kincse: ott tornyosul a háta mögött, az egész belefért a lencse látószögébe, legalább is minden, ami lényeges, a lényegtelen dolgok nem látszanak, azokat árnyék fedi vagy a ráncok között bújnak meg. Egy egész világ fér meg ezen a néhány négyzetcentiméternyi helyen, egy egész élet, egy egész sors, egy egész vagyon...

Az afrikai művészet felkiáltásokkal és önmarcangolással telített művészet. Benne van a tapasztalt valóság a hozzágondolttal. Az ősi jelentés felülkerekedik a jelenvalón, a testek, fejek jelentése felülkerekedik a testek formáján. És már nem is látunk egyebet, csak fájdalmat és reményt.

Öt évvel ezelőtt a marosvásárhelyiek már megismerhették a lelkes és igen aktív művészcsapatot, azok az erények, amiket akkor felmutattak műveikkel, ma is felfedezhetők, de újdonságokkal is találkozhatunk.

Hála a szerkesztők türelmének s a művész folytonos újrakezdő kedvének, a könyv mégis megszületett. Lehetett még egyszer újra illusztrálni, és az új rajzok újraolvastatják a jól ismert könyvet.

Egyes műtörténészek szerint Mondrian az egyetlen igazán absztrakt festő. Az absztrakció az ő számára azt jelentette, hogy megfosztotta a dolgokat véletlenszerű, esetleges vonásaiktól, továbbmenve: megfosztotta egyéniségüktől, hogy lényeges és ideális képüket vetítse vissza.

Egy áhítatos, de nem rajongó, kedélyes, de nem tréfálkozó, intellektuális, de nem erőlködve vívódó képzőművész az, aki előttünk áll; magával hozott vagy szerzett tulajdonsága a mérték megtartása, a szépség mögött rejtőző matematikai rend tisztelete.

A lázári oltárkép készítőjét nem ismerjük, de ő is kiváló, élvonalbeli festő lehetett, hiszen másolni se tud ilyen szinten akárki. Jól csinálta, méltó partnere volt elődjének.

Képei közül nem egy döbbenetet, meghökkenést vált ki, az életnek távolról sem a napos oldalát mutatják, pedig Hajdu Tamás is ugyanazzal a fény-árnyék adottsággal dolgozik, mint a régió fotósai. Képeiről hiányzik az ünneplés, a derűs sugárzás, annál több rajtuk a „felkiáltójel.”