INTERJÚ / ESSZÉ

Az első könyvemben néven is neveztem. Kamaszkorom óta ismertem őt, és olyasmit kaptam ott-nála-tőle, amit másutt nem. Nem csak az irodalom, a könyvek szeretetét, de kritikus gondolkodás, megkérdőjelezés bátorságát. Ismerte családom négy generációját...

A „függetlenség” azt jelentette a zsarnok számára, hogy azt tehet, amit akar. Abszolutista uralkodóként lépett fel, s a pártállam belső kohézióját – minden mértéket meghaladóan – építette ki. A párt s az állam egymást felerősítő ellenőrzését maximális módon kiterjesztette az élet minden területére.

Szilágyi Júlia visszautasított minden olyan feladatot, amiben alá kellett volna vetnie magát más akaratnak, mint ami a sajátja. Visszautasította, még ha el is veszítette miatta a munkáját, a társát, még ha nélkülöznie is kellett, visszautasította, és nagyokat nevetett.

Irodalmi művek a várakozásról ‒ ez volt az egyik órasorozatának témája. Jegyzetek alapján, szabadon beszélt, bevonta a hallgatóságát is ezekbe a szóban kialakuló esszékbe. Egy másik sorozat magáról az esszéről szólt: mitől, hogyan működhet műfajként, szemléletként az esszé?

Élni segített Gazsi is, a maga csöppet sem kíméletes apokaliptikusságával. Julika azonban úgy segített élni, hogy nemcsak az intelligenciáját nyújtotta, hanem a kezét is. Ott ültem nála, és intenzíven akartam a figyelmét. Ez bizonyára fárasztó lehetett, de soha nem jelezte...

Kertjeink ma már összeérnek. Fogom magam, és átsétálok a kertedbe, hogy lássam, ott vagy-e még. Ott vagy. A végtelenbe való gurulást gyakorlod, amióta ismerlek. Nagyon szeretem, ahogy elrugaszkodsz, és nem ijedsz meg egy váratlan huppanástól.