INTERJÚ / ESSZÉ

Borús téli estén jövünk le a hosszúra nőtt kamaszfiammal a marosvásárhelyi Mikszáth-hegyen. Abban az időben árasztották el az üzleteket azokkal az import pukkantókkal, petárdákkal, amelyekkel az iskolás imposztorok megkeserítették a tanárok életét.

A békát le kellett nyelnem, mert én voltam az a hülye, aki a szájformát odavéste. A gyengébbeken, a képzőművészetekben járatlanokon, az új törekvésektől idegenkedőkön, talán épp a ,,tűzoltó-őrmestereken" próbáltam segíteni egy-két vésőnyommal...

–… nagy veszély fenyegeti a kultúrpalotát… az alagsorban… igen, ott… ott… a régi fundamentumban… betonférgeket találtak… már több helyen rágják… be is omolhat… Jaj, Pető úr, ne írja meg, mert idő előtt pánikot kelthet… én majd szólok maguknak...

Hebegtem-habogtam, a két kislány elkezdett kuncogni, s várták a fejleményeket. Ugyanis, nagyon szeretném látni Horváth Bélát ma este – folytatta a rajongó –, már nagyon sok szerepében láttam, csak a Csárdáskirálynőben nem.

Középnemzedékhez tartozó írónk dedikálta az általam illusztrált kötelét, „E. Lajosnak, aki ide is elkísért engem az ördög kelepcéjével; igaz, hogy neorealista látásmódjába elkeverhetett volna egy kis idillizmust is – a hölgyek kedvéért.“

A szegény anya kékül-zöldül, levegő után kapkod, lelkileg összetörve siet haza. Fiát festőállványa előtt találja. – Te rossz fiú, te! – Panasz van rád! – Milyen szégyen!… Haragszik a Rektor úr, meg a Professzor! Hogy tettél olyat?! S még az osztályt is rosszba viszed!