A HÉT50

Az úgynevezett irodalmi élet vonzásainak és taszításainak erőterében mindegyre fontosabbnak tetszik tisztázni, mi minden fűzi egymáshoz mindannyiunkat, s hogy ez mennyivel fontosabb, mint ami gyorsan fölfortyanó vérmérsékletek kakaskodásainak pillanataiban látszatra elválaszthat.

Az emberek közti kapcsolatok és az emberek benső világának alakulása, mindaz, ami körülöttünk, bennünk és általunk végbe megy, kiapadhatatlan ihletforrást jelent az elkötelezett írónak és művésznek. Az elkötelezettség a mi számunkra egyértelmű...

Kányádi alászáll az erdélyi népdalköltők „kulturális kincsesbányájába”, hogy az ott lelt kincsekből, az ő módszereiket is használva, egy egészen sajátos ötvözetű költészetet hozzon létre. Európai szintű líra ez, az erdélyi népdal hangján. Erdélyi líra, s így egyben európai is.

Nem tudom, ki lép majd a helyébe, aki méltóképpen pótolni tudja nemcsak munkáját, de jelenlétét, egyéniségét, magatartásának kisugárzását az iskola légkörében. Az évzáró után mindenesetre először hallottam tízéves fiamtól egy szót, azt, hogy tisztelem – tisztelem Takács tanár elvtársat.

Az uránnál nehezebb, úgynevezett transzurán elemek erősen radioaktívak, s nagy részük a Föld geológiai múltjában már elhasználódott. A neptunium, plutonium, az americium, a kürium stb. után a periódusos rendszerben 104-es rendszám feletti elemek gyűjtőneve: transzaktinidák.

Kincs Gyula haladó, harcos lapszerkesztő, újságíró volt a hajdani Zilahon, az egykori Szilágyságban. A nagy „kitántorgás” ideje ez, amikor a szegény földművesek elkótyavetyélték otthoni kicsi házukat, hogy Amerikába juthassanak. Hátha ott nem olyan kegyetlen a sors...

Mintha Makk vitába szállana Örkénnyel: azt bizonygatja, hogy minden hiábavaló. Pedig az eredeti Macskajáték és minden nagy hatású színpadi előadás kicsengése az volt, hogy „a cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga“. Egyáltalán nem profán a párhuzam.

A temesváriak között megtaláljuk Anavi Ádámot, Déznai Viktort, Silvio Guarnerit, Lázár Józsefet, Dobrivoj Jovanovicsot, Izsák Lászlót, Petru Sfetcát, Heinrich Simonist, Szobotka Andrást, Szőnyi Istvánt, Petru Vintilăt és végül – minden számban egy-egy írással – Markovits Rodiont.

A mese a bábjáték művészetének régisége mellett annak lényegét és sajátosságát is felvillantja. Mintha a mimézis elvének legegyszerűbb és legszemléletesebb hordozója volna – mégis elég keveset hallhatunk és olvashatunk e művészeti ágról (mely közben már a film adta lehetőségeket is kipróbálta).

Nem azt állítom, hogy a magyar irodalomban nincs nagyobb felfedező Jókai Mórnál, de igen azt, hogy nincs magyar író, akinek a munkásságában szemléletesebben mutatkozna meg, árulkodna magáról a megismerés itt tárgyalt formájának rejtelmes folyamata.