A HÉT50

Lindemann 1882-ben azt bizonyította be, hogy a π semmilyen fajta algebrai egyenletnek nem lehet gyöke, és ezzel megoldotta az évezredes problémát: a kör négyszögesítése – abban a formában ahogyan fentebb megfogalmaztuk – kivihetetlen

"Én szántam Adyt. Tálentomos volt ő is, tisztességes családból származott, érdemes famíliából, lehetett volna belőle igazi poéta, így csak amolyan Lisznyay-féle lett. Kuriózus verselő. Tudja, fiam, ki volt az igazi „modern” poéta?"

S most, hogy ez a brüsszeli elektronikus menetrend eszébe jut, először ez utazás során érzelmessége némiképpen érzelgősségbe vált, és azt mondja, persze, csak magában, némán, hogy senki meg ne hallja itt a toronyban: Ó, Európa... !

Az a sajátosság, hogy a hallgató csupán a hallottak alapján ismerkedik meg a történettel, alkalmassá teszi a hangjátékot a csapongó fantázia képeinek, az elszabadult belső monológoknak, a lelki válságoknak a megjelenítésére...

Kuncz ekkoriban ismerkedett meg alaposan például Bergson műveivel, s a sok olvasmány közül elsősorban ezeket szokás különös gonddal számon tartani, hisz a húszas évektől Kuncz tanulmányai igen erős Bergson-hatást mutatnak.

Ha Méliuszról beszélünk, mindig előkerül valahonnan Európa. De hol is lehet az az Európa, ha sokaknak mindegyre hivatkozniuk kell rá, viszonyulniuk hozzá („mi és Európa”), és sokszor csak segédfogalom? Méliuszban azonban nincs semmilyen elkülönítő aggály.

Haláláig levelez Darwinnal, aki egyaránt nagyra értékelte Fabre tudományos munkásságának újszerűségét, eredetiségét, előadásmódjának színességét, s fel is használta korszakalkotó életművében egyes következtetéseit.

A történelem cselekvő alanyaiként fellépő etnikumok természetesen nem azonosak azokkal a kisebbségekkel, amelyekről azt írja Guy Héraud, hogy az állandósult kulturális egyenlőtlenség állapotában művelődésük stagnálásra, vidékiességre, végül pedig eltűnésre van ítélve.

A francia – nem, az európai – ellenállási mozgalom közkatonájaként bukott le 1943 novemberében. Párizs városában, ahol hamis papírokkal élt. Holott élhetett volna a tulajdon román vagy francia nevén, művét mentve délen, a meg nem szállt Franciaországban.

Brecht bizonyára nem ilyen ellentmondásossággal kívánta felrázni, dezilluzionálva mozgósítani a nézőteret. Ennyit leírhat erről az előadásról az a kritikus is, akinek különben nincsenek csalhatatlan Brecht-receptjei.