A HÉT50

A hatvanas évek nyugtalanságot hoztak Németország Szövetségi Köztársaság irodalmi köztudatában, kételyeket támasztottak afelől, hogy éppen alapvető tartalmát tekintve mennyire egy értelmű, szerves és ésszerű az íróknak az irodalomhoz való viszonyulása...

A többiek lelkesedéséből nem sokáig tartott. Ahogy szertefoszlott az illúzió, hogy kerekeken lehet Dardzsilingig gördülni, munkahelyre, családra, közbejött akadályokra hivatkozva léptek vissza. Jakabos Ödi már szokva volt ehhez. Minden útjára többedmagával szeretett volna elmenni, s végül mindig egyedül maradt.

Nagy Imre világához, Nagy Imre tájaihoz, Nagy Imre élet- és alkotó erejéhez, Nagy Imre művészetéhez talál ez a népmeseszerűség, ez a népmesei igazságszolgáltatás, mindaz, ami most, a megnyitás perceiben, az ünnepi szónokok szavai közben átjárja mindnyájunk lelkét...

Most minden milyen békésen és barátságosan tündököl, a kapuk nyitva, az ablakokban könnyű függönyöket lebegtet a tavaszi szél, mert hiszen elnökök haltak és elnökök jöttek, de a texasi olaj továbbra is kibuggyant az édes anyaföldből, és az élet, a life, ahogy otthon is mondani szoktuk, ment a maga útján stb.

Csak mikor a család lepihent, tehát késő este, éjjel meg reggel dolgozott. Bevonult a maga kis szobájába, de itt sem dolgozhatott csendben, mert a szomszédban lakó Debreczeni János csizmadia céhmester fia késő esténként rettenetes klarinétozásával sokszor elűzte az ihlet perceit

Ezzel a módszerrel csak az lehetett 1963-ig történettudós, akinek olyan félelmetes memóriája volt, mint Kelemen Lajosnak. Filozófus kortársa így jellemezte: „Ha a »káptalan« fogalmára keresek szemléltető példát, Kelemen Lajos feje jut eszembe.”

Hogy mi a teendő, az véleményem szerint az elmondottakból adódik: sokkal – ötször-tízszer – nagyobb teret biztosítani a tudományos-műszaki ismeretterjesztés számára könyvkiadásunkban, sajtónkban, televízió- és rádióadásban, a megfelelő szakemberek és elsősorban adekvát képzettségű szerkesztők bevonásával.

Ami pedig a Csipike kolozsvári bemutatóját illeti, remélem, hogy nem marad sajtónk mostohagyermeke, még akkor sem, ha róla szólván nem lehet totális színházról és egyéb komplex és divatos csodálatos dolgokról értekezni, hanem csak arról az egyszerű csodáról, amit a gyermekközönség és a művészet találkozása jelent.

Stieler Schulatlasa vagy huszonöt éven át volt rendes kéziatlasza. Ha a könyvei közt fennmaradt tizenhét térképét nézegetjük, világosan látjuk, mily élénk érdeklődéssel szemlélte, követte mind a múlt, mind a jelen históriáját. Szinte katonai szakértelemmel rajzolta be mappáiba az orosz–török hadszíntér fontosabb változásait...

Arany László elnémította „költői igazságát”, s „dúlt hiteknek” nem emelt „káromkodásból katedrálist” Az őrült, Az apostol vagy a Vajda-versek fajtájából, hanem ravatalt, elföldelve „önhitét”, az ellenállás névtelen erejét, azt, ami mégis megmaradhatott s a történelmi kiegyezés meg a hétköznapi kiegyezések korában is a helytállás energiája lehetett.