A HÉT50

Délután két óra. Szédülök a forróságtól. Újra árnyékba menekülök, egy szikla alá. Az ösvény a meredek sziklaoldalba kapaszkodik, annak hajtásait követi, így helyenként a kiugró kőfedél árnyékot ad

A New York-i Cloister-eket, ha nem tévedek, valamelyik Morgan vásárolta meg... Minden valamirevaló amerikai múzeum (a legkisebb is) tele van európai festők képeivel és szobraival, az ókoriaktól el egészen Picassóig. (Istenem, jut is, marad is...)

Az elvi-baráti magatartás, az egymás iránti megbecsülés ugyanakkor megakadályozhatja azt is, hogy tájegységekhez való vélt vagy tényleges kötődés okán egyesek megpróbálják elválasztani az eszmeileg-esztétikailag alapvetően egymáshoz tartozókat, apró darabokra kíséreljék meg felhasítani az irodalom egységes folyamatát...

„Minden vagyok és mindennek az ellenkezője is” – ezzel a sorral kezdődik és végződik Szemlér Ferenc új kötetének nyitó verse. Ez a sor, úgy érzem, a modern és valóban jelentékeny költő lényegi tulajdonságainak tömör, egymondatos meghatározása.

A kivételes, nagy kalandregénybe kívánkozott, és Lám Béla úgy írta meg – a személyes kalandot, amely egyediségében ugyan csak vele történt meg –, hogy a fejünk búbjáig benne vagyunk valamennyien. Ezért olyan jó regény A körön kívül.

1958 szeptembere, az első Enescu-fesztivál: határkő a román zenetörténetben. Amíg a mester élt, elsősorban mint előadóművészt ismerte s rajongta a világ. Nemcsak a külföld, a nagyvilág, hanem a hazai közvélemény is csak másodsorban tartotta zeneszerzőnek.

A tudományos cikkek hihetetlen elszaporodásával kapcsolatosan a hatvanas években kezdték először emlegetni az „információrobbanást”. A jelenlegi helyzetet inkább információs környezetszennyezésnek nevezném, mert a szakirodalom mennyiségi túltengése már nem egyszerűen haszontalan, hanem káros.

„Valamelyik orosz főtiszt Zeyk rendkívüli vitézségét látva, egy kozáktól rendeletet küldött, hogy »ama vitéz magyart élve hozzák elébe.« Késő volt. Zeyk meggyőződvén, hogy menekülés nincs, pisztolyával agyonlőtte magát.”

Amint látszik, én is egyetértek az előttem szólókkal; az én véleményem is az, hogy minden vonatkozásban „létfontosságú” kérdést vetett fel Bodor Pál Nyílt levele, és ezt Dankanits Ádám és Cseke Gábor igen-igen figyelemre méltó gondolatokkal egészítették ki.

Végeredményben tehát állíthatjuk: a korszerű és elmés vizsgálatokból leszűrt újabb adatok azt bizonyítják, hogy az emésztőkavicsok nyelése, a madaraknak ez a táplálkozási alkalmazkodása, már legalább 60 millió éves.