A HÉT50

Az Írói Egyesület vendégeként több mint negyven romániai magyar író beszélgetett irodalmunk harminc esztendejének számbavétele szándékával néhány olyan alapvető irodalmi kérdésről, mondhatnám irodalmi létkérdésről, amiről egy efféle értekezlet három és fél-négy órája alatt egyáltalán beszélgetni lehet.

Azzal vezetni kezdett mosolyogva, zegzugos folyosókon át. És egyszerre csak kinyílott egy ajtó, és ott állott előttem a mennyországom: a szűzi fényben égő tábla, a felhők között magasló dobogó, a csodálkozó fiúk és lányok, a komoly tolltartók, a vadállatok a falon.

Rám hagyta Gaál, Korvin és a többiek, köszöntselek fel az ő nevükben is. Nem rég kiabáltunk át egymásnak a kerítésen. Tamási bedugta hegyes kassák-kalapját a sövénykapu résén. Odakívülről mondta fémes-magas hangján: Az se baj, ha nincs pezsgő.

voltaképpen mégsem regényt írt Szilágyi András, inkább valami különös, sosemvolt – és bizonnyal sosem lesz – prózai költeményt (prózaversnek nevezik mindközönségesen, tudom jól, de itt a költészet a fontos) – hiszen nem bemutatni akart vagy ábrázolni.

Az okság elve, amely a kvantummechanika értelmezésével kapcsolatban komoly erőpróbán esett át, szintén új vonatkozásokkal bővülhet egy parapszichológiai „kísérőszövegben”.

Ahhoz, hogy emlékirat szülessék, először rendszerint történnie kell valaminek, amire érdemes emlékezni. Különben a szürke hétköznapok leírása nem hivatásos író tollával, még ha a történész szempontjából értékes adatokat tartalmaz is, unalomba fullad.

Fortinbras szerepét a drámában ő is felismeri, de egészen más értelemben növeli félelmetessé; nem azért hozza színpadra, hogy a kíméletlen vaksorsot személyesítse meg, hanem mint politikai cselszövőt, akinek az intésére seregek állnak készen, talpig fegyverben.

A hagyományos giccstől eltérően a tudományos-fantasztikus giccs a teljes kikapcsolás hatásával dolgozik: olvasóját kiemeli a történelemből, a jelentől elfordítván fejét, a jövőt is megtagadja tőle. Borzongató szórakozás

Az arab irodalom nyelve a klasszikus arab, amely lényegében, nem számottevő változásoktól eltekintve azonos a tizenhárom évszázaddal ezelőtt született Korán nyelvével. Lehet-e ma ez a nyelv az irodalmi kifejezés eszköze?