A HÉT50

Celan itt nem az érthetőség ellen emel szót, hanem a költői nyelv autonómiája mellett. A költészet ama szinte jogán túli kötelessége mellett, hogy a zenéhez és a képzőművészethez hasonlóan a maga nyelvén szóljon az emberhez.

Tömény provincializmus jobb hazafinak tartani azt, aki csak anyanyelvét ismeri, annál, aki számára egy másik ablak is nyitva áll, hogy a nagyvilágba kitekintsen. A hazafiság, természetesen, nem a nyelvtudáson múlik.

Egy száz év előtti varázslat ismétlődik meg velünk ezekben a hetekben. Akkor Kriza „vadrózsái” s köztük a székely népballadák ódon szépségű darabjai ragadták ámulatba a magyar vers legjobb értőit. Most az „élő hazai magyar népballadák” könyve, a leggazdagabb ilyen tárgyú kiadvány, amit valaha láttunk, teszi ezt.

Terlinck nem megy át semmiféle erkölcsi megtisztuláson: csak egyetlen egy bűne izgatja a sok közül — ezért nem újjászületik az erkölcsben, ellenkezőleg: belepusztul.

A személyiség háttérbe szorítása a népköltészet közösségi alkotás jellegéből következik, első számú ismérve. A nép úgy alkot, mint a természet: névtelenül, személytelenül, türelmesen, az évezredes, évszázados halhatatlanság biztonságával, magába olvasztva véges életet, végtelen halált.

Szabó Zoltán hallgatólagosan elfogadja az egyes korok eltérő irodalomképét, így aztán könyvének a felvilágosodásig terjedő része lényegében nem a „szépírói stílus” történetével, hanem a magyar írásbeliség stílusának történetével foglalkozik.

A világirodalmat azonban mégse világnyelveken írják. A tehetségnek semmi köze ahhoz, hogyan szólal meg. Szólnia kell, törvénye az önkifejezés, és semmi sem korlátolja, ha egyszer megszólalt.

Anarchistának vallja magát, s miközben munkáját végzi egy garázsban, leginkább abban leli örömét, hogy felidézi iskolai éveit. Már akkor különös vonzalmat árult el a gyermekek és a sebesültek, és szenvedélyes érdeklődést a mindenütt fellelhető sejtelmes jelek iránt.

Mindaz, amit ennek az évtizednek, de különösen az évtized végének figyelemreméltó irodalmi eredményeként érdemes számon tartani, nem egyéb, mint a sorsunk értelmét kereső megrendült tudat mozgásának művészi objektiválása vagy individualizálása, a sorsot a műben és a gondolatban olyan útként fogva fel, amelynek társadalmi, nemzeti-nemzetiségi humanista, demokratikus tartalmú etikai emberi finalitása van.

Eszembe jut egy néhány héttel ezelőtti írószövetségi ülés, ahol megpendítették, hogy miként tanítják a hazai magyar irodalmat az iskolákban, és miként kellene tanítani, de hozzászólások nem voltak, csak a fölmérés kérdése hangzott el javaslatként,