Volt egyszer egy lelkület…
A Hét évfordulója és az Új Hét indulása alkalmából a következő kérdésekkel fordultunk barátainkhoz:
– Miben látja a bukaresti A Hét indulásának jelentőségét? Mit tart fontosnak elmondani róla az ötvenedik évfordulón?
– M(enny)iben lehet és m(enny)iben nem lehet folytatása a bukaresti A Hétnek az ubiquus Új Hét?
– Sajtótörténeti tény: 1970. október 23-án Bukarestben megjelent A Hét első száma. „Idézem” a kolofonból: „Társadalmi-politikai-művelődési hetilap… Főszerkesztő Huszár Sándor…” Alapító főszerkesztőként mennyire volt szabad kezed a lap (ki)alakításában? Hogyan toboroztátok össze a szerkesztőséget?
Akik 1970-ben a lapot alapították: a „fényes szelek” nemzedéke, a nagyjából 1925-1930 között születettek. Sütő András és Domokos Géza, Szász János és Huszár Sándor, Bodor Pál és Székely János, Kányádi Sándor és Panek Zoltán – idehaza, „odaát” pedig Nagy László és Csoóri Sándor, Simon István és Fodor András, Sára Sándor és Gyurkó László neve áll jót ezért a nemzedékért.
Simogató érzés lenne fél évszázad távlatából a sikerült munka tudatában emlékezni A Hét című hetilap színre lépésének dátumára. Úgy tűnik azonban, hogy az eseményekben túlságosan bőkezű történelem korántsem kényeztette el a résztvevőket vagy a tanúkat.
A Hét látszólag a rendszer dédelgetett gyermeke volt, akiben nem is a megvalósulást mint olyat, hanem a megvalósító kegyét kell dicsérni. Az ellentmondásos kirakat-helyzet felemás hangulata nyomta rá bélyegét azokra a „testvéri hangokra”, amivel aztán A Hét megjelenését a romániai magyar sajtó fontosabb fórumai fogadták.
Alapításkor két generáció alkotta A Hét gárdáját: a tapasztalatlan fiatalok (öten vagy hatan 1944-es születésűek, huszonhat évesen alapító tagok!) és a több mint tíz évvel idősebb tapasztalt, sokat próbált idősebbek.
Egy augusztusi reggelen kezdődött, 1970-ben. Tengerparti nyaralásra készülődve éppen csomagoltam kolozsvári lakásunkban, amikor megszólalt a kapucsengő. A bejáratnál deresedő hajú ismeretlen férfi állt, aki Huszár Sándorként mutatkozott be.
Itt állok Marosvásárhely egyik kis parknegyedében, vagy inkább -nyolcadában, ősz van, borús az ég, és mégis valami megmagyarázhatatlan kellemes érzés, funkcióöröm tölt el.