A HÉT50

Sőni Pál szép és Ligeti életsorsát nagy megértéssel bemutató bevezetője a regények élén elsősorban a prózaírót mutatja be, azt, akinek első kötetéről Tóth Árpád és Ady Endre írt.

Az, hogy a kortársai közül műveltség dolgában messze kiemelkedett Eötvös művelődési értékrendjének előterébe mégis a kultúra legrudimentárisabb, legszerényebb műhelyeit, a népiskolákat állította, önmagában is megszívlelendő.

A napokban, a Bulandra Színház Igazgatói irodájában találkozott először személyesen s kezdte el a megbeszélést, a közös munka előkészítését a román és a magyar színházművészet két kiváló egyénisége, Major Tamás és Liviu Ciulei.

Olyan ez a pár sor, mintha Horváth Andor belső arcképét olvasnánk. Ilyen görög-francia-angol gentleman volt ő is, a szellem, a stílus, a műveltség, a választékosság, az értelem lovagja, aki írásainak margójára vonult, saját ízlését ritkán hozta szóba.

„Az idő problémájának kulcsa az emlékezet megjelenítő tevékenységében és elvárásainkban van.” Idő azért van, mert mi emlékezünk. És akkor a vergiliusi „fugit irreparabile tempus” is igaz lehet, „tény” lehet, de végeredményben – akárcsak ez a mi hetven évünk – mellékes.

Nemcsak a színház teszi ki magát bukásnak az író darabjait bemutatván, a lap is kockáztat, amikor az információt, elvi eszmei tájékozódást kereső olvasót becsalja ilyen érdektelenségbe fulladó fárasztó körtáncba.

Farkas Árpád lényegében véve tragikus költő. Tökéletesen megérzi és a lehető legapróbb részletekig átéli a történések mozgató erőiként felbukkanó ellentmondásokat és megrázó összeütközéseket.