A HÉT50

Farkas Árpád lényegében véve tragikus költő. Tökéletesen megérzi és a lehető legapróbb részletekig átéli a történések mozgató erőiként felbukkanó ellentmondásokat és megrázó összeütközéseket.

A zűrzavarban előbb tótágast állnak a fogalmak, majd elértéktelenednek: az érthetőség ismérve a könnyen emészthetőség, a bonyolultság pedig megtagadja ősi ikertestvérségét az egyszerűséggel. A felületességhez szokott szemlélet legszomorúbb mutatványa e kölcsönösség fel nem ismerése.

Számomra az űrkutatás azzal kezdődött, hogy tizenegy éves koromban két könyvet olvastam Jules Verne-től: az Utazás a Holdba és az Utazás a Hold körül címűeket. Ha eltekintünk a regényes epizódoktól, a két könyv lényege ez: három utast fellőnek a Hold irányába egy lövedékkel, amelynek a Holdra kell esnie, és esését lőpor-rakétákkal kell fékeznie.

Magtár, a fegyver ravasza – szép lassan megtanulja mindazokat a szavakat, melyek jelentését anyanyelvén sem tudja, nem is tudhatja, hiszen valóságtartalmát nem ismeri. Mert akik írják, nem gondolnak a gyermek életkori sajátosságára, intellektuális és érzelmi befogadóképességére.

Olyan ez a szerep, mint a vulkáni robbanás után szállongó hamué, amely lassan és kérlelhetetlenül belepi a változásokat, el is temeti, de meg is őrzi őket, a lehető leghívebben, mert a tárgyak és testek egyetlen ránca sem menekülhet előle...

Elsők között iratkozik be, a Nyárád menti székely, a román egyetemre. Tapasztalatok sajgásából tudom, a gyanú micsoda ingoványára lépett. És micsoda bátorító öröm egy hősi életút ismeretében mérlegelni a megriadtak gyanúját. Mert minden bátor lépése mögött ott van, fedezetként az egész élete.

A KÖLTÉSZET SZÜKSÉGESSÉGÉT, valóban, nem értelmét és célját, hanem szerves létét az emberi univerzumban: annyi érthető ön- gyötrés és fölösleges rabulisztika helyett, de legalábbis mellett a költészet szükségességét kell újból és újból felfedeznünk.