A HÉT50

Közhelyszerűen hangzó megállapítás, de érvényét nem vonom kétségbe: nem mindig az időszerű az értékes. Az akadémizmus valahogy mindig bezárja magát saját rekeszébe. És végül is, honnan tudjam az ismeretáradatban, hogy mit fog a jövő a tudományos ismeretek közül értékessé kristályosítani? Erre nincs mérce.

Egyebekben azonban a közösségi erkölcs és a tiszta értelem illúziótlansága hat Méliusz szellemi birodalmában. „Egy más kávéházat irodalmunk számára! A mai minőségű demokrácia korszerűen európai légkörét akarjuk, illúziótlanságot, ésszerű nem-alkalmazkodást az önmagunkat szüntelenül újraszülő – vagy visszavető – ellentmondásokkal elkerülhetetlen írói szembesülésben.”

Pá­ratlan dialektikus érzékkel fedezi fel, hogy a fasizmus keresi ugyan a tömegek kifejezési formáját, ám azok révén megakadályozza a tulajdonviszonyok megváltoztatását. A fasizmus „üdvösnek látja, hogy a tömegek kifejezési lehetőséghez (de az isten szerelmére, ne jogaikhoz!) jussanak”.

A vitában két eltérő álláspont kristá­lyosodott ki; az egyiknek a hívei előnyben része­sítik a hangsúlyozottan technikai (nyelvészeti, sze­miotikai, strukturális) eljárásokat, míg a másikéi azt ajánlják, hogy ezeket az eljárásokat kapcsolják össze egy összesítő filozófiai szemlélet érvényesítésével.

A vastorony aljában elhelyezett bódék egyikéből, a francia nők jellegzetesen dallamos, megkapó hanghordozásában szólítanak meg: – Monsieur, négy frank egy Eiffel-torony. – Köszönöm. Drága…