A HÉT50

A „román Gorkij“ „mintha könnyekbe mártotta volna tollát“ (Amita Ray), „a nyomor, a lázadás, a remény rapszódiáját“ alkotta meg (André Wurmser), és „a vállain hordozza Sadoveanu és Rebreanu örökségét, továbbfejlesztve realizmusukat, humanista meggyőződésüket“ (Arthur Lundkvist).

Ez a sorskép – amidőn napjaink történelmének annyi aggasztó tünetét okozza a nemzeti egyenjogúság megoldatlansága a világon – különös jelentőségű. A testvériség határozza meg, hogy a romániai magyar irodalom forradalmi hagyományainkat őrzi és folytatja.

Mert a mai sajtóideál nem arra a kérdésre felel, talán sehol a világon, hogy „mi újság”, hanem arra, hogy mit akarnak beadni, bemesélni, bemagyarázni a nyájas olvasónak és nagyérdemű közönségnek erről meg arról a hírről, tényről, információról.

Kell lappolitika és laperkölcs, amely ezt biztosítja, engedi és célként ismeri fel. Laperkölcs. Új diszciplína. De az erkölcs úgy igaz, ha sok magatartásformában megvalósulva eljut azokhoz, akik a lapot magukénak vallják.

A mű mérhetetlenül több, mint a leírt sorok összessége, sőt több a Korunk, majd az Utunk általa szerkesztett évfolyamainál is. Ez az életmű: egy szellemi, írói magatartás, szint és igény értéket és mértéket teremtő, szét- és továbbsugárzó, vallató és vállalásra kötelező példája.

Rebreanu megjelenésével a realizmus üli diadalát a román irodalomban, eredeti színfolttal gazdagítva az európai regényírás összképét. Erre a teljesítményre jó ideje gyűjtötték az erőt a Dunának–Oltnak klasszikusai.

Billy tehát menekül, félig tudatosan, félig megviselt tudatának beteges elrugaszkodásai okán; hősünk néha egy másik naprendszer bolygóján vendégszerepel, ahol egy divatos filmszínésznővel együtt az állatkertben mutogatják.

Az antigravitáció gondolatának nyomán olyan gépek szerkesztési tervei készültek el, amelyek megvalósulása az antigravitáció révén fantasztikus lehetőségeket kínálna. Például egyes készülékek a gravitációnak egyes földi testekre való hatását kívánják kikapcsolni...

Nálunk az irodalom sosem volt csak irodalom. Aki ezen a tájon tollat ragadott, úgy volt tanúja korának, mint ahogy Montaigne a Szent Bertalan-éj vagy Puskin a dekabrista lázadás kortársa volt. Mindig volt ok a kikapcsolódás keresésére, de sosem volt rá mód.

Nekem, aki Kolozsvár dolgozóit ismertem közelebbről, most úgy tűnik, hogy a marosvásárhelyi munkások keményebb legények és leleményesebbek voltak s talán fogékonyabbak is, mint annak idején mi. Keményebbek lehettek túlbuzgóságukban önmagukkal és vélt ellenfeleikkel szemben is.