Hit és meggyőződés – úgy tűnik, közeli fogalmak. A mindennapi tudat, a köznyelv nemigen tesz különbséget közöttük. A következőkben pedig éppenséggel a kettő ellentétéről lesz szó.
Régi tévedése a bigottizmusnak, amely az ateisták pszichológiáját sosem értette meg, hogy a vallástalanságot a vallástalanok hitének tekinti. Holott az ateizmus nem negatív hit, hanem meggyőződés.
Az ateizmus a természetfölöttibe vetett hittel azt a meggyőződést szegezi szembe, hogy semmi természetfölötti nem létezik. A természetfölöttit csak a hit útján lehet megközelíteni. Nincs ésszerű argumentum, nincs gyakorlati bizonyíték természetfölötti lények vagy erők létére. Ezért van, hogy bármelyik vallás, elkerülhetetlenül, a hitre apellál, hitet követel. Hogy elfogadd a nem természetest, a természetfölöttit, csak hinned lehet benne. Hinned abban, amit sem látni-tapasztalni, sem racionálisan felfogni, érteni nem lehet. Az anyagelvű-tudományos világnézet, a valósággal szembeni tudományos álláspont – természeténél fogva – kizár bármiféle hitre való hivatkozást. A természet, a társadalom az ember dolgai természetes dolgok, megértésükre kelt törekednünk, a megértés pedig érvre és magyarázatra épül: tudnunk és – a tények ismeretében – cselekednünk kell. A természetfölöttibe vetett hit hiánya az ateista meggyőződés, a tudományos-anyagelvű meggyőződés megjelenését eredményezi.
De omnibus dubitandum: mindenben kételkedj, így a latin mondás, amelyet sok tudós és gondolkodó – közöttük Marx – választott jelszavának. Kételkedj minden olyan állításban, amely nem épül eléggé erős érvekre, az értelem és a tapasztalat, az elmélet és a gyakorlat érveire.
Ne higgy, kételkedj – hogy meggyőződést szerezhess. A módszertani kétkedés hozzátartozik a modern tudományosság szelleméhez, és elszakíthatatlan attól; ellentétben áll, ugyanakkor, mindenfajta dogmatizmussal. A modern tudományosság szellemét kifejezve, a filozófia – írta Marx egyik ifjúkori munkájában – „nem kívánja olvasóitól, hogy higgyenek következtetéseiben, hanem azt kéri, hogy kétségeiket vizsgálat alá vessék”. A hitre való apellálás, ellenkezőleg, mindenfajta dogmatizmusnak – nem csupán a vallásosnak – tartozéka. Egy adag szkepticizmusra feltétlenül szüksége van a tudósnak, a tett emberének, a szellem emberének, minden józan gondolkodású embernek, hogy távol tarthassa magát a kölcsön-eszme vagy éppenséggel a ráerőszakolt eszme csapdáitól, az újító merészséget megbénító mindenféle bálványtól.
Szüksége van-e tehát hitre az embernek? – Nincsen. Ellenkezőleg: a hit az értelem álma, a kritikai, alkotó, önálló, szuverén gondolkodás ellensége. És ellensége az önálló, alkotó, újító cselekvésnek.
Szüksége van-e az embernek meggyőződésre? – Feltétlenül. A meggyőződés a gondolkodás és a cselekvés iránytűje, minden ismeretünk gravitációs központja, az a tengely, amely köré erkölcsi lényünk kikristályosodik, alkotó tevékenységünk fundamentuma.
Az általános, elvi szkepticizmus éppoly ellensége tehát a gondolatnak és a tettnek, mint a hitre épülő dogmatizmus (az egyik vagy másik ártalmassági foka konkrét megjelenési formájuktól és a körülményektől függ). Az elvi szkepticizmus az ismeretelméleti relativizmusban (tehát ismereteink relativitásának leegyszerűsített, egyoldalú felfogásában), valamint az erkölcsi relativizmusban (amely az erkölcs társadalmi-történeti meghatározottságát és változó jellegét úgy értelmezi, mint az adott társadalomban megnyilvánuló különböző erkölcsi felfogások egyenlő értékét) gyökerezik. Az általános, elvi szkepticizmus már nem csupán a hit, hanem a meggyőződés hiányát jelenti. Szilárd meggyőződések hiánya pedig egyet jelent az ismeretekből rendszert, egészet alkotó elv, összefüggő világkép, az erkölcsi tudat pilléreinek, a társadalmi cselekvés humanista motivációjának hiányával, a politikai opportunizmussal.
A szkepticizmus tehát nem jelent reális, elfogadható alternatívát a hittel, a dogmatizmussal szemben. Az elfogadható, hatékony alternatívát csupán az ésszerű meggyőződések rendszere képezheti, amelyek teljesen asszimilált ismeretekre, az élettapasztalat feldolgozására, a gyakorlati humanizmus elveire épülnek.
A hit, természeténél fogva, zárt és ellenálló minden változással szemben. A meggyőződések lehetnek szilárdak, anélkül, hogy megkövesednének. A tapasztalatra és az értelemre épülnek, és ezért megváltozhatnak, ha az értelem és tapasztalat által a valóság azt megköveteli. A meggyőződéseknek nem kell állandóbbaknak lenniük, mint a létnek magának; képeseknek kell lenniük arra, hogy magukba fogadják az újat, amit a valóság kitermel, hogy lépést tartva az élettel megújhodjanak. A hit szilárdsága merevség; a merev építmény megdőlhet a kérlelhetetlen valóság csapásai alatt. A meggyőződések szilárdsága rugalmassággal párosul; a szilárd és egyben rugalmas építmény állhatatosabb – ebben az örökösen változó világban, az ismeretek gyors elévülésének sodrában – mint a dogmatikus hit merev, élettől elrugaszkodott építménye.
Megjelent A Hét V. évfolyama 25. számában, 1974. június 21-én.
