Szeretetkampányát gyűlöletkeltésre cserélte a “török Gandhi”, hátha menekültellenes uszítással elég nacionalista szavazót szerez az elnökválasztás második fordulójának megnyeréséhez. A fordításra viszont minimális az esélye, sőt: elkeseredett próbálkozása még káros is.
Valahol érthető a hangnemváltás, a szépreményű török ellenzéki összefogás jelöltje, Kılıçdaroğlu az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodik a vasárnapi szavazás előtt. A cél méltányolható: Erdoğan leváltása pozitív fordulattal kecsegtetne Törökország számára. Véget érhetne az inflációt fokozó unortodox kamatpolitika, visszaszorulhatna a korrupció, visszanyerhetnék függetlenségüket az állami intézmények és helyreállhatna a demokrácia. Egy szó, mint száz (év), egy prosperálóbb, tisztességesebb és szebb jövő köszönhetne az idén centenáriumát ünneplő török köztársaságra.
A cél azonban nem szentesíti az eszközt. Márpedig Kılıçdaroğlu az idegenellenes indulatokat korbácsolta fel, úgy, hogy közben Orbán Viktornál is gátlástalanabb módon trükközött az adatokkal. Míg a magyar miniszterelnök a 2016-os népszavazás előtt pusztán “városnyinak” nevezett 1294 menekültet, addig a török ellenzéki elnökjelölt 10 millió “irreguláris migráns” hazaküldését ígérte meg, holott Törökország legfeljebb 4 millió, többségében szír menekültet fogadott be. A török Gandhi még azzal is riogatta honfitársait, hogy a migránsok száma 30 millióra emelkedhet, és a vasárnapi szavazáson erről döntenek. Kirekesztő, populista szólamaival tovább erősíti a nacionalizmust és az arabellenességet a török társadalomban. Az ostor leginkább azokon a szír menekülteken csattan, akik polgárháború sújtotta hazájukból az első biztonságos országban kerestek menedéket.
A tetejében semmi garancia nincs arra, hogy a hergelés nyerő stratégia lenne. Kılıçdaroğlu 2015 óta rendre megígérte a menekültek kitoloncolását, de a választásokon következetesen alulmaradt pártjával. Ezúttal az első körben még látszott esélye, a felmérések győzelmet jósoltak neki, Erdoğan mégis 5 százalékot vert rá és mindössze egy hajszálon múlott, hogy lemaradt a győzelmet érő 50 százalékos szavazatarányról, a parlamentben pedig a kormánypártok simán többséget szereztek. A regnáló elnök most pole-pozícióból indul, a versenyfeltételek pedig eleve nem voltak egyenlőek.
Erdoğannak a médiafölény és az állami erőforrások feletti korlátlan kontroll kvázi egy Ferrarit biztosított, míg Kılıçdaroğlu inkább a kőkorszaki szakik lábbal-hajtós járgányával állhatott rajthoz. Az első forduló előtt még sok elemző hitte, hogy az egekbe szökött infláció vagy megannyi botránya defektessé tették az államfő versenyautóját. Elfelejtették, hogy a versengő tekintélyelvű rendszerekben a választás olyan játék, amelyben akárhányan fognak össze, a végén úgyis az akarnok nyer. Két-három ciklus után bármely magára valamit adó autoriter vezető be tudja betonozni a hatalmát, onnantól már csoda kell a leváltásához.
Csodát nem lehet elvárni az ellenzéktől. Annyit viszont igen, hogy ne mérgezzék tovább a közhangulatot – arra úgyis ott van az akarnok.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. május 27-én.