Az e – harmadik – kötetbe gyűjtött interjúk nagy része közvetlenül az 1989. decemberi fordulatot követő három évben jelentek meg. Főként A Hétben, amely folytatta a munkát különösebb megrázkódtatás, leleplezések, arcélváltás, névváltoztatás, Erdélybe költözés nélkül. Továbbra is a Kulturális Minisztérium fi nanszírozta, de semmiféle adminisztratív vagy politikai befolyásolás nélkül. Nem adta fel tehát higgadt, értelemre alapozó, demokratikus alapállását.
Minthogy semmi sem gátolta külföldi, magyarországi lapok behozatalát, A Hét tudományos-ismeretterjesztő funkciója lassan beszűkült. Ám kiterjedt a társadalomtudományi érdeklődés, ami ’89 előtt, érdemben, nehezen érvényesülhetett. Másrészt, ami személy szerint engem illet, az értelmiség aktuális problematikája felé
fordultam – kapcsolódva az események sodrásához is. De nem csupán ahhoz. Mert akkor fő feladatomnak azt tekintettem, hogy beszélgetőpartnereimmel a múltat és annak következményeit, a jelent értelmezzem, vagyis a rendszerváltást és az átmeneti periódust. Ezt azért hangsúlyozom, mert meglepett a mindent számonkérő, nihilista indulat, következésképpen visszautasítottam a kiliasztikus, leleplező, manicheista attitűdöket és megnyilvánulásokat. Amúgy folytattam a nyolcvanas évek elején az oral history körül kibontakozott antropológia és társadalomtörténeti érdeklődésem elmélyítését és népszerűsítését – interjúk révén is. Tehát forradalom ide, rendszerváltás oda, a kontinuitás volt a jellemző interjúkészítői munkámra. És ezt lendületesebben folytattam, mert megszabadultunk az ideológiai fékektől.
Persze az új kontextus új témákat gördített elém, hiszen a demokrácia intézményeinek
kiépítése, a piacgazdaság fokozatos beindítása, a privatizáció jogi-gyakorlati megoldása, az etnikai identitás, a román–magyar viszony újszerű vizsgálata mind-mind komoly kihívások voltak számomra, akárcsak a többi újságíró számára.
A fordulat utáni hónapokat, éveket a kontinuitás és diszkontinuitás dialektikája uralta. Ha a ’89 előtti években követhettem egy bizonyos stratégiát beszélgetőpartnereim kiválasztásában, a ’90-es évek eleji forgatagban többnyire az alkalom szülte az interjút. Beszélgetéseim terei megváltoztak, korábban külföldi személyiséggel csak Bukarestben találkozhattam. A forradalom után sok magyar személyiség látogatott ugyan a román fővárosba, de számos interjút készítettem Budapesten, Prágában, Párizsban és Washing-
tonban.
A régi lapok, dokumentumok olvasásához szokott olvasó, akárcsak jómagam is, tudja:
a cikkek üzenetét csakis a kontextus alapos ismerete révén lehet kihámozni. Csakhogy a
kontextusok megismerése is bonyolódik a történelmi helyzet függvényében. Mert nagy különbség van egy megrázó társadalmi-politikai-katonai eseménysorozat után keletke-
zett média vagy hivatalos dokumentum értelmezése és a már konszolidált struktúrák között létrejött cikkek között.
Újraolvasva ezeket az interjúkat, rá kellett döbbennem, hogy holott folytattam a korábban elkezdett munkámat, noha nem volt okom új kérdezési módszert kitalálnom, mégis a kommunista rendszer lebontásának folyamata új helyzetek elé állított. Mindezt akkor is tudtam, most is tudom. Nem tudhattam viszont akkor, hogy – különösen politikai és gazdasági összefüggésekben – sok minden azok közül a kérdések közül, amikről akkor beszélgettünk partnereimmel, mennyire tiszavirág-életűnek bizonyul majd. Kimondatlanul is az hittük, hogy a diktatúra, az állami tulajdon, a tervgazdálkodás összeomlásával már csak elhatározás kérdése a boldog demokratikus és gazdag országok kialakítása térségünkben. Már-már azt hittük, hogy az örökölt mentalitások az egyetlen kerékkötői a közjó konszolidációjának. Persze a társadalomkutatók, történészek egy része óvatosságra intett, de, mindent összevetve, még a legvisszafogottabb beszélgetőpartnerem sem sejtette az autokratizmus, a szélsőségek, az erőszak ilyen virulens visszatérését három évtized után.
A kilencvenes évek elején készül interjúim a felszabadultság, a remény, a tenni akarás,
a felzárkózási igény dokumentumaivá váltak.
