A modern ipari társadalomban a városok tervezése vagy fejlesztése nem pusztán a műépítészek és építészek feladata, mert ma már nem pusztán egy vagy több házat, hanem városnegyedeket, sőt egészen új városokat építünk.
Az óriási embertömeget összpontosító és rendkívül bonyolult társadalmi kapcsolatokat kialakító demográfiai-társadalmi egység fejlesztésére, tervezésére idejekorán (és mind nagyobb távlatban) össze kell fogniuk a műépítészeknek, szociológusoknak, pszichológusoknak, pedagógusoknak, higiénistáknak. Ez eddig nyílt titok.
Amikor felkerestem Kepes György szociológust, a fővárosi municípiumi néptanács mellett működő Szociológiai Laboratórium vezetőjét, rögtön azt a kérdést szegezte nekem, hogy milyen alkalomból szeretnék interjút készíteni vele. Elsősorban az érdekel – mondtam –, hogy mennyire sikerült gyümölcsözővé tenni a Bukarest építészei és az általa vezetett laboratórium munkatársai közötti együttműködést. Hogy egy ilyen problémakör megtárgyalásához nem kell alkalmat keresni, abban sürgősen meg is egyeztünk, és beleegyezett, hogy beindítsam a magnetofont.
– Hogyan illeszkedik a laboratórium a Bukarest fejlesztéséért felelő munkaközösség munkájába?
– Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg a választ… Ha őszinte akarok lenni, legalább annyit el kell mondanom, hogy ez a beilleszkedés elég hosszú folyamatnak bizonyult. Elsősorban azért, mert laboratóriumunk még fiatal. Másodsorban azért, mert szociológiai adattár nélkül fogtunk munkához.
– Hiányzott az a bizonyos adatbank, amire feltétlenül szükségük lett volna?
– Hát az adatbank elég pretenciózus kifejezés. De ha már szóba hozta, megkérdezném, milyen bank az, amelyikbe nem tettek be semmit, hétköznapi statisztikai adatokon kívül? A város távlati fejlesztéséhez szükséges adatokat nekünk kell most összegyűjtenünk.
Ezen kívül tudnia kell azt is, hogy még mindig kevés a szociológus és még kevesebb a városszociológus. Ezt a szakmát mi is menet közben tanultuk meg. Az építészek pedig hosszú ideig egyáltalán nem vették figyelembe a társadalomtudományok eredményeit. Természetesen minden vezető beosztású építésznek van társadalmi tapasztalata, amit alkalmaz is, de a modern, iparosított városépítkezés korszakában nem lehet empirikusan gondolkozni, még kevésbé építkezni. Az építészek nem szoktak hozzá, nem volt létkérdésük a (ma már megkerülhetetlen) dialógus az urbanisztikában szakosított társadalomtudományok képviselőivel.
– Véleménye szerint kielégítő a puszta párbeszéd, vagy sokkal szervesebb együttműködésre van szükség?
– A párbeszéd elég első lépésnek. De nem maradhat ezen a szinten, mert a szociológiai szempontnak, a szociológus adatainak szervesen be kell épülniük a városfejlesztési tervekbe.
– A párbeszéd vagy a szerves együttműködés szakaszában vannak?
– Őszintén be kell vallanom, hogy még csak a termékeny párbeszéd szakaszába jutottunk.
– Ez érthető, legalábbis részben, mert az építész és szociológus együttműködésének még nincs hagyománya.
– A felszabadulás után a bukaresti szociológiai iskola, Dimitrie Guști kezdeményezésére, városszociológiai felméréseket indított és már akkor megalapozta az építészek és szociológusok együttműködését. Kár volt ezt a szép kezdeményezést elejteni, kár volt elfelejteni. Az új szociológusgárdának most újból ki kell építenie a kapcsolatokat az építészekkel. Ez elég nehéz, mert nem minden építész van meggyőződve a társadalmi kritériumok alkalmazásának szükségességéről, legalábbis a gyakorlatban, meq aztán az ilyen kritériumok érvényesítése a tervekben nagyon nehéz munka. Sok fejfájást okoz, különösen azoknak, akik hozzászoktak, hogy csak gazdasági, pénzügyi, technikai mutatószámokban gondolkozzanak. Ahhoz, hogy városfejlesztési terveinkben érvényesülhessen a szociológiai szempont, az építészeknek végeredményben meg kell tanulniuk a társadalomtudományok nyelvezetét.
– A laboratórium munkatársai most próbálják megbarátkoztatni az építészeket egy új, átfogóbb szemléletmóddal, amelyből nem hiányozhat a szociológia?
– Mi már próbálkozunk, és reméljük, sikerrel. Ebben az évben a fővárosi Műépítészeti Főiskolán bevezettük a szociológia tanítását, ami azt jelenti, hogy a jövő építészgenerációi már az egyetem padjaiban megismerkednek a szociológia alapfogalmaival és annak nyelvezetével, illetve szempontjaival. Nem az a fontos, hogy minden építészből szociológust faragjunk. Pusztán annyit szeretnénk elérni, hogy kérjék és használhassák azokat az adatokat, amelyeket a szociológus nyújt. Egyetem utáni tanfolyamokat is szerveztünk gyakorló építészeknek. A találkozás mindkét fél számára eredményesnek bizonyult, mert sikerült átadnunk bizonyos fogalmakat, néhány hazai és külföldi kutatási eredményt, és mert mi is megismerkedhettünk néhány számunkra új kérdéssel, amelyet az építészek vetettek fel.
– Szeretném, ha vázolná a laboratórium feladatait.
– Laboratóriumunk kizárólag Bukarest város társadalmi kérdéseivel foglalkozik. Több munkatársam a főváros fejlesztéséhez szükséges információkat gyűjti. A városfejlesztés mellett foglalkozunk vezetési kérdésekkel, demográfiával, művelődés- és iparszociológiával. Nem is kell mondanom, milyen óriási adat- és feladathalmazzal küzd az egyáltalán nem népes kutatócsoport. A városfejlesztés kérdéskörét több oldalról közelítettük meg. Például demográfia nélkül nem lehet várost tervezni. Ismerni kell a lakosság összetételét, a társadalmi-szakmai átrétegződés főbb tendenciáit, hiszen az urbanista embereknek épít. Megvizsgáltuk a bukaresti új lakónegyedek (Balta Albă, Drumul Taberei, Titan) életét, lakás- és családszociológiai szempontból. A kérdés az, hogy a különböző művelődési-társadalmi szolgáltatások milyen mértékben elégítik ki a lakók igényeit, mennyire felelnek meg elvárásaiknak.
– Talán megemlíthetné e kutatások néhány szembetűnő és figyelemre méltó tanulságát.
– A legfontosabb, amire külön fel akarom hívni a figyelmet, az, hogy a tömbházban új életvitelt kell megtanulni…
– Ez biztosan a faluról beköltözöttekre vonatkozik.
– Azokra is, de vonatkozik a családi házból tömbházba költözőkre is. Ha egy család tömbházba költözik, nem pusztán lakást, hanem életmódot is változtat, és ezt meg is kell érteni és értetni. Miről is van itt szó? A család itt zárt térben él, nem függetlenül, hanem csoportban, egy lépcsőházban, egy tömbházban.
– Tapasztalatai szerint az életmód átalakulása bekövetkezhet egy generáció alatt?
– Természetesen ez hosszú folyamat, de már az első generációnak muszáj megtanulnia legalább az alapjait a tömbházbeli életmódnak. Az újabb generációknak már könnyebb lesz a beilleszkedés, hiszen ott nevelkednek és ez kapcsolataikra is rányomja bélyegét.
– Köztudomású, hogy a lakás, illetve családszociológusok egyik kedvenc példatémája az urbanizálódás folyamatának mérésében az, hogy az ebédlőasztalt hogyan helyezik el a blokklakáshan.
– Engedje meg, hogy a kérdést másképp tegyem fel: egyáltalán van-e szükség a tömbházban ebédlőasztalra? Tapasztalataink szerint egyáltalán nincs. A modern élet egyrészt elég ritkán engedi meg, hogy az egész család együtt étkezhessen, hiszen a felnőttek különböző műszakban dolgoznak, a gyerekek délelőtt is, délután is látogathatják az iskolát. Az ebédlőasztal nem funkcionális, ráadásul óriási helyet foglal el, tehát teljesen fölösleges.
Ha már ilyen részletkérdéseknél tartunk, elmondanám az időmérleg-felméréseinken szerzett tapasztalatokat, ugyanis ez szervesen hozzátartozik az életmód kérdéséhez, amelyről eddig is beszéltünk. A tömbházba-költözés, azaz a lakónegyedbe-költözés nemcsak a lakás belső szerkezetét bontja meg, nemcsak az emberek közötti kapcsolatokra nyomja rá a bélyeget, de nagyon kihat az emberek szabad idejére is. Az emberek sok esetben nem tudják tartalmassá tenni (gyakran elég kevés) szabad idejüket.
– Már most felvetődik, a tervezés mellett, a nevelés kérdése is. Hogyan vonhatjuk be ebbe a tömegkommunikációs eszközöket, a sajtót, a rádiót, a televíziót?
– Még nem láttam ilyen természetű, jól megszerkesztett műsorokat. Bár lehet, hogy voltak, de én nem vagyok jó tévénéző, illetve rádióhallgató. Viszont az is igaz, hogy sem a rádiótól, sem a televíziótól nem jött hozzánk senki tanácsért, hogy kikérje véleményünket egy műsor vagy sorozat tudományos tartásának biztosítása céljából.
– Milyen sikerélményeik voltak, kit miről tudtak meggyőzni – ha megfogalmazhatom így a kérdést.
– Az egyik legnagyobb sikerünk… Talán az, hogy megkerestük a kapcsolatot a város vezetőségével, sikernek könyvelhető el. Ma a város vezetősége a legilletékesebb abban, hogy ezeket az információkat bevigye az urbanisták gondolkodásmódjába, magukba a tervekbe. Bizonyos tanulmányokat a bukaresti pártbizottság titkárságán és a Néptanács Végrehajtó Bizottságában is megvitattak. Kezdetnek – ez nem kevés.
Megjelent A Hét V. évfolyama 3. számában, 1974. január 18-án.