[Száva János marosvásárhelyi klinikai szobája mit sem változott első látogatásom óta.
Még az a karó is ott állt íróasztala mellett, amelyet a televízió magyar adásában láthatott
a néző Csáky Zoltán első Száva-riportjában. „Ez az én trófeám!” – rázta meg a karót a
professzor. Mégsem a karóba esett gyermek megmentésével kezdtem a beszélgetést, mert az ilyen bravúr mégiscsak hosszú évek tapasztalatának eredménye. Ő sem hozta szóba.]
– Nem tudom elképzelni, hogy a balesetsebészet, traumatológia, gyereksebészet
professzorának, egy állandó készenlétben álló klinika vezetőjének, mikor volt és van
ideje kutatásra?
– A kutatás a mindennapi tevékenységgel kezdődik, és azt hiszem, az is a végcélja. A té-
mát mindig a mindennapi gyakorlat veti föl és az igényli a megoldást is. Aztán a klinikai vizsgálatot megfi gyelések, állatkísérletek során ellenőrizzük.
– Milyen életstílusra van szüksége az ortopéd-sebésznek, hogy az összegyűlt klinikai
anyagon legyen ideje meditálni, és folytathassa a kísérleteket is?
– Ez, kérem szépen, nem idő kérdése, mert ez a hivatás egész embert kíván. És ezt csak
egyféleképpen lehet – teljes odaadással, teljes energiával, szívvel-lélekkel. Kialakulásában a mester, azt hiszem, lényeges alakító szerepet tölt be, de főként elkötelezettségre van szükség. Hivatásérzésre. És ehhez társul aztán a mindennapi tevékenységben nélkülözhetetlen humanizmus.
– A humanizmus szót olyan gyakran használják és gyakran éppen avatatlan egyének, hogy magyarázatra szorul: az orvosnál ez mennyire bevett szóhasználat és meny-
nyiben gyakorlat.
– Én valahogy úgy képzelem, hogy az a kölcsönös felelősség. Hogy jó orvos legyen
valakiből, talán neki is egyszer betegnek kellett lennie, súlyos betegnek. Érezze meg, hogy mit jelent a segítség, a segíteni akarás. Ezt igyekszem, kérem szépen, az orvosnövendékeimnek és munkatársaimnak minduntalan eszébe juttatni.
– Hol végezte az egyetemet?
– Kolozsváron. És minden vakációt kórházban töltöttem. Az ott felmerülő problémá-
kat már az illető szaktantárgy tanulása előtt elsajátíthattam. Aztán később pedig ismételni kellett. Szerencsétlen az az orvos, aki harminc-negyven évvel ezelőtt elsajátított alapokra épít ma is.
– Mikor kezdett műteni?
– Már medikus koromban. Az elején sérv-, vakbélműtétet végeztem, de hát az is na-
gyon hasznos volt a medikus számára.
[– Az a régi kolozsvári diákélet miben különbözött tanítványai életétől?]
[– Mi jobban magunkra voltunk utalva. Akkor az előadáson és a vizsgán találkoztunk a professzorokkal. Nagy kegy volt, ha a tanársegéd időnként egy beteget demonstrált. Mi önszorgalomból vizsgálgattuk a beteget, elvégeztük a kiadott munkát, de kevés volt az a mai diák lehetőségeihez képest. Aki ma tanulni akar, annak sokkal több lehetősége van ismeretei elmélyítésére, mint amennyi nekünk volt. Az az igazság, hogy a háború után fokozatosan demokratizálódott az egyetemi élet.]
[– S akkor hogyan válhatott valaki egy fi atal orvos mesterévé?]
[– Az megint más kérdés. Az úgy kezdődött – legalábbis a sebészeten –, hogy a professzor beosztottjai között volt: díjtalan segédgyakornok, díjtalan gyakornok, aztán díjas gyakornok, címzetes tanársegéd és így tovább. Akkor aztán közvetlenebb lett a kapcsolat, de ez csak a munka révén alakulhatott ki. Én Klimkó professzornál kezdtem működésemet 1940-ben.
Egy évig szinte észre sem vett, aztán kegyeibe fogadott, sőt, hát hogy is mondjam, futtatott. Mert én éjjel-nappal a klinikán voltam. Látta, hogy dolgozom, igyekszem, no meg tudományos munkát is végeztem. Később aztán kutatási ösztöndíjra is javasolt. így alakult ki kapcsolatom vele, s így tanulhattam tőle.]
– Mikor végezte az egyetemet?
– Az 1940–41-es tanévben abszolváltam és az egyetemen maradtam, Kolozsváron.
Már akkor specializálódtam. 43-ban szakorvosi vizsgát tettem – általános sebészetből és az is maradtam hosszú ideig. A gyermeksebészet és ortopédtraumatológia tulajdonképpen az önszorgalom gyümölcse. De meggyőződésem szerint először az egész sebészeti patológiát uralnia kell annak, aki hiperspecializálódásra szánja magát, sőt mi több, a határterületeket is ismernie kell. Mert különben jaj annak a betegnek, aki a senkiföldjére, a szakmák találkozási zónájába kerül! Én általános sebész voltam és még ma is annak tartom magam.
– Mi volt a tudományos munkásságában az első kiemelkedő eredmény?
– 1941-ben építettem egy precíziós célzókészüléket a combnyaktörés műtéti megoldá-
sához, amiért 1942-ben nekem ítélték az említett ösztöndíjat. Kellemesen emlékszem erre az időszakra, mert számtalan új ötletet gyűjtöttem össze és talán érdemes lenne egyeseket tökéletesíteni.
[– Hogyan született meg ez a célzókészülék és mi lett a sorsa?]
[– Nekem volt bizonyos technikai érzékem s némi matematikai ismeretem, amit Puchmann Dezső, a csíkszeredai matematikatanárom vert belém. Így aztán kidolgoztam egy automatikus célzókészülék tervét. Eleinte nevettek rajtam, de miután elkészítettem, s egy holttesten kipróbáltuk, hát elhallgattak. Mert fölöslegessé tett egy röntgenkészüléket, pontosabbá vált a beavatkozás, lerövidítette a műtéti időt. A készülék patentjét egy gyár meg akarta vásárolni, én el kellett volna induljak az említett tanulmányútra, de ehelyett a frontra kerültem.]
[– Nemrég a háborúban sebesültszállító autó sofőrjeként résztvevő bácsival beszélgettem, s ő elmondta, hogy ott kezdte becsülni az orvosokat, de csak az Ön nevét említette…]
[– Hogy hívták?]
[– Benedek János, később rajoni néptanácselnök volt Erdőszentgyörgyön.]
[– Hogyne, emlékszem.]
[– Ő azon csodálkozott, hogy napokon át talpon volt és műtött.]
[– Hát, kérem szépen, volt olyan hét is, hogy naponta két órát aludtam, s a kezem vízhólyagos lett a műszerek kezelésétől. Általában reggel hétig operáltam, aztán két órát aludtam, megittam egy kávét és kezdtem elölről. Két műtét között kijöttem, osztályoztam a sebesülteket, s aztán folytattam az operációkat. Valóban, óriási próbatétel volt. Lelkiismeretesen dolgozni egy ilyen nagyüzemben, ahol olyan nap is volt, hogy kétszáznál több sebesült érkezett… Sokszor már annyira fáradt voltam, hogyha leültem egy percre, nyomban el is aludtam. Babkávé csak annyi volt, hogy a sebészeknek engedélyezték, a többinek nem. Ez 1944 tavaszától egy esztendeig tartott és sok ezer sebesültet küldtünk hátra.]
[– Ez alatt hány embert operált meg?]
[– Kérem szépen, 1944 augusztusáig vezettük pontosabban a kórlapokat, műtéti naplót,
s addig körülbelül 4500 műtétet végeztem. Azután már akkora volt a felfordulás, hogy már nem lehetett követni. De hát naponta úgy tíz-húsz műtétet hajtottam végre mostoha körülmények között. Segédem nem lévén, betanítottam fiatal katonákat, az egyik műszerelt, a másik asszisztált, a harmadik altatott. A szakmai elégtételem az volt, hogy a hadikórházak – amelyek jóval hátrább voltak, s békés körülmények között dolgoztak – az én sebesültjeimet tették vonatra, és küldték a hátországba, mert azokon már nem volt ellátni való, mindent rendesen elvégeztünk. Ez pedig valóban teljes embert igényelt. Nagyon, de nagyon nehéz volt megszokni a kudarcot, mert nem kivizsgált beteggel volt dolgunk, s a műtétet nem jó körülmények között és kellő segédlettel végeztem, gyorsan kellett dönteni és operálni. Ennek egy nagy előnye is volt, amit egész orvosi gyakorlatomban éreztem: a testnek nem volt olyan része,
ahova be ne hatoltam volna, ne kényszerített volna a helyzet, hogy behatoljak.]
[– Az agytól a bokáig?]
[– Igen, hát szerencsém volt, mert én Környei professzorral egy évet dolgoztam, én asz-
szisztáltam neki, s így hozzányúlhattam a koponyához. Hasat, mellkast Klimkóval operál-
tam.]
[– Azt hiszem, hogy a háború próbára teszi az orvosi eskü betartását is.]
[– Kérem szépen, nálam volt Józsa Bélának az öccse. Jól tudtam, hogy kommunista, ő is tudta, hogy én tudom. Egyszer azzal jelentkezik hogy: Zászlós úr, mi megyünk, jöjjön ve-
lünk. „Menjetek fiúk – mondtam –, én nem hagyhatom itt a sebesülteket.” Megértették. Bizalommal jöttek hozzám. Aztán a tábori csendőrök elfogták, visszahozták, haditörvényszék elé kellett volna állítani őket, de a parancsnokkal együtt – elmezavar címén – hadikórházba, nem a kivégzőosztag elé küldték őket. Humánus század volt a mienk, úgy hívtak bennünket, hogy „az a destruktív egészségügyi oszlop”. Pacifisták voltunk, de orvosi kötelességünket teljesítettük. Mert az orvos mást nem tehet. Szomorúan néztük, hogy két nappal korábban egészséges emberek meneteltek előttünk ki a frontra, aztán cafatokba tépve hozták vissza őket.]
[– Szeretném, ha kitérne a háború utáni pályafutására is.]
[– A fogságban megbetegedtem, s Focșani-ból 1945 őszén kerültem haza. Klimkó itt volt még Vásárhelyen, meglátogatott és 46 elején meghívott az egyetemre Még bottal jártam, de megkezdtem a tevékenységet. Klimkó vezette a katedrát, aztán ő 47-ben elment, s jött Csete tanár, de csak egy évig maradt. Őt követte Mátyás Mátyás, miközben engem kineveztek előadótanárnak.]
[– Mátyás Mátyásról rengeteg anekdotát hallottam, de miből származott óriási tekin-
télye?]
[– 1949-től haláláig, 1950-ig együtt dolgoztunk. Én egy ideig helyettese is voltam a katedrán és nagyon jó, szívélyes, atyai barátságban voltunk. Óriási tapasztalata volt, s gyönge fizikuma ellenére, azt mondhatnám, hogy emberfeletti teherbíró képességgel rendelkezett. Bent lakott a klinikán, éjjel is meglátogatta betegeit. A gyakorlat során a legtöbb orvosban kialakul a bölcsesség. Ezt sebészi filozófiának is nevezhetném. Ő biztos támpont nélkül is rátapintott a dolgok lényegére. Nagyon lelkiismeretes, szerény, udvarias és kedves ember volt.]
– Az Ön szakmájában nincs annyi idő felkészülni egy operációra, mint a többiben.
Intuícióra és tapasztalatra bízza magát?
– Én minden műtétre készülök, mert az in extremis állapotban levő súlyos beteg is
kivizsgálást igényel. És a megoldások, alternatívák mérlegelését teszik szükségessé. De amikor nagyon sürgős esettel állok szemben, ott már szükség van intuícióra, gyors ítéletre, gyors megoldás keresésére és végrehajtására.
– Talán többnyire utólag tanulmányozzák az eseteket?
– Igen, de itt mint pedagógus megjegyezném, hogy a siker nem eléggé oktató hatású,
mert arra hajlamosít, hogy a sebész elvakuljon és megfontolás nélkül ugorjon a műtétnek. Azért szoktam mondani a hallgatóimnak, hogy igazán sokat a hibáimból tanultam. A hiba felismerése az embert földhöz csapja, és napokra megbénítja. S az igazi téma a hiba okának felfedezése. Én a sajátjaimból tanultam, de sokkal jobb a másokéból tanulni. Ezért mesélem el a diákjaimnak az összes hibámat.
– Szeretném, ha kutatásaira is kitérne.
– Ezt, kérem, röviden összefoglalhatom, mert nincs világra szóló felfedezésem. Ilyen különben is kevés van. A mai orvostudományban kevesen mondhatják el, hogy felfordí-
tották a tudományt. A leggyakoribb az, hogy mindig egy-egy apró kavicsot vagy éppen
porszemet teszünk ahhoz az épülethez, amely talán egyszer kiteljesedik. Hát itt van a
dolgozataim listája, s azt hiszem, mindenikben van valami porszem. Szerepel itt technikai újítás, egy endoprotézis, aztán egy csomó traumatológiai tanulmány, dolgozatok, a csontízületkórtanból, az alakelváltozások gyógyításával kapcsolatban. A kísérletes tanulmányok inkább elméleti vonatkozásúak voltak. A tartós, fájdalmas állapottal járó szövetelváltozások tisztázását Maros professzorral közösen végeztem. Több dolgozatban foglalkoztam általános gyermeksebészeti kérdésekkel. Végső soron minden érdekelt, ami a mindennapi gyakorlattal összefügg, aminek gyakorlati haszna van. Elég sokat foglalkoztam a helyreállító műtéti eljárásokkal is. Ez a sebészet jövője. Mert sok olyan betegség, amit szövet- vagy szerveltávolítással kezelünk, az valamikor majd gyógyítható lesz. A rák is. De a szétroncsolt, tönkrement szövet visszaállítása az jórészt a sebészet hatáskörében fog maradni. És itt valóban invencióra, technikai érzékre, mindenre szükség van, hogy megoldást találjon az ember az alaki-, szöveti defektusok orvoslására.
– Úgy látom, Ön sebész létére is a preventív gyógyászat híve, pedig szaktársait gyak-
ran azzal vádolják, hogy csak vágni akarnak.
– Hát a szakmánk gyógyászati sajátosságaival nem kell visszaélni. A sebész legyen
mértéktartó. [Mértéktartó – hát ezt csak aláhúzhatom. Tudnia kell, hogy mire képes és mire nem, mit lehet és mit nem, adott helyzetben mi a helyénvaló, mi nem. A furor chirurgicust féken kell tartani.] Operál ott, ahol nincs más kiút. Mint ahogy a belgyógyász is megfelelő gyógymóddal gyógyít addig, amíg az hatásos, amíg az ésszerű. Mert ostoba ember az, aki erőlteti a gyógyszeres kezelést, amikor már vágni kellene. A csípőficamot íme fölfedezték, és már a hajlam időszakában százszázalékosan gyógyítják. Helytelen tehát egyikre vagy másikra esküdni. Mert feladatunk egy: az orvoslás. Teljesen lényegtelen, hogy a szenvedő embert ki gyógyítja meg.
– Műtéti eljárásai közül melyiket tartja a legfontosabbnak?
– Pillanatnyilag a mozgásszervi, csontvázi daganatok operálását alkalmazzuk, hosszas, talán két évtizedes munka eredményeként. És ez lenne az az újdonság, amiben messzebbre jutottunk, mint sokan mások. És még mindig csiszoljuk módszerünket, mert ugye egy témát sem lehet lezárni. És ez eltart mindaddig, amíg a rákos megbetegedés gyógyszeres kezelése nem oldja ezt meg. Addig operálnunk kell. Ez pedig kiirtással, áldozattal jár. Az pedig nem mindegy, hogy mennyit irtok ki. Feladatunk: a kiirtási határok megismerése és a daganatterjedés útjainak feltárása. Két évtizedes munkásságunk legfontosabb eredménye az, hogy elég nagyszámú a túlélés, úgy, hogy a testi épség is megmarad. Ezzel is sok közleményben foglalkoztunk. Csigolyadaganat-operációt is tudomásom szerint elsőkként végeztünk. Például az egyik betegemnek öt évvel ezelőtt irtottuk ki egy teljes csigolyáját s az idén pedig szült. Ezek tehát pozitív eredmények, amelyekről már többször is beszámoltunk külföldön is, Budapesten, Moszkvában, Bécsben, Párizsban. Meghívott előadó voltam 1961-ben Münchenben, 1971-ben Bathonburgban. De ez nem lezárt ügy még. [Hát igyekeztünk, igyekeztünk a munkatársaimmal együtt ezeken a nem tisztázott területeken – a mozgásszervi patológiában – egy kicsi rendet csinálni. Újabb, előnyösebb diagnosztikai, gyógyellátási megoldásokat kidolgozni. Az újjal szemben is elég receptívek voltunk, mert szerény ortopédklinikánkon világviszonylatban másodikként végeztünk csípőízületi műtétet, protézisbehelyezéssel. 1949-ben jelent meg az első beszámoló a combfej-
protézisről, és 1950 májusában itt fejnyak-protézist csináltunk – saját modellünk felhasználásával. A combfejet és -nyakat helyettesítettük, s ízületet képeztünk, de azután a technikai feltételek megakadályoztak a továbbiakban, és lemaradtunk. Később átvettük az új eredményeket. De az akkor tisztázott elvi kérdések ma is érvényesek. A másik, a csontdaganatok kérdésében – azt merem mondani – úttörők voltunk, mert 1950-től elsőkként kezdtük el a rosszindulatú elsődleges csontdaganatok helyi kiirtását, osztioplasztikus pótlással való megoldását. Van vagy tizennyolc ilyen technikai eljárásunk, amit ma is használunk és azt merem állítani, hogy a műtétre alkalmas eseteknél a túlélési számarány legalább olyan jó, mint ahol végtageltávolítással próbálják ezt elvégezni. Elsők voltunk a csigolyadaganatok kiirtásában, a teljes csigolyakiirtásban. Két főreferensi meghívásom is volt 1961 és 1971-ben. Be kellett erről számolnunk, mert külföldön négy sikeres műtétet végeztek, kettőt talán az
amerikaiak, nekünk pedig vagy tizenkét túlélőnk van, de olyan betegeink is vannak, akik azóta férjhez mentek és gyereket szültek.]
– Ha már a mesterekről nem szóltunk túl bőven, szeretném, ha munkatársaira kitér-
ne.
– A klinikai munkatársaimat említeném meg: Ciugudean Cornel főorvos, Both Sándor főorvos, Kerekes Sándor főorvos. Ne hagyjuk ki jobb kezünket, Kalló Tibor aneszteziológus főorvost, Pajzs József doktort a gyereksebészetről, Kelemen Attila tanárt, Fazakas Lázárt, Kézdi Gyulát, Opriș Aureliát, Opriș Zeno főorvost. Valamennyien derék emberek. Jó munkaegyüttes, szinte családot alkotunk. Nincs torzsalkodás, és remélem, nem is lesz, hiszen a jó munka feltétele a kölcsönös megértés.
– Mivel elégedetlen?
– Az embernek sok vágya van, sokat szeretne tenni, de rövid az ideje, és szűk a keret… Ám van egy nagyon konkrét vágyam is, amely teljesen elégedetlenné tesz: sok fi atalt szeretnék magam körül látni. [Hát ez a vágyam nem teljesült. Sajnos a munkatársaim mind az ötven felé haladnak. Hiányoznak a fi atalok. Ez kellett volna. Velük sok mindent lehetett volna csinálni. A fiatalban van lelkesedés, munkakedv, nem szűkül be az érdeklődési köre. A sok fi atal munkatárs nem adatott meg nekem.]
Az interjú megjelent Rostás Zoltán: Visszajátszás című kötetében, Albatrosz Könyvkiadó, Bukarest, 1984, 217–225. o. [A szögletes zárójelben szereplő mondatok egy korábbi beszélgetés részei.]
***********
Száva János Zoltán
Szépvíz, 1916. július 19. – Marosvásárhely, 2001. július 27.
A csíkszeredai Római Katolikus Főgimnázium tanulója volt, 1934-ben érettségizett a brassói Meşota Líceumban. Egyetemi tanulmányait Kolozsváron, az I. Ferdinand Egyetem Orvosi Karán végezte. 1941-ben, az I. Ferenc József Tudományegyetemen avatták doktorrá.
Kezdetben a kolozsvári Sebészeti Műtéttani és Urológiai Klinika gyakornoka, majd 1944-től a marosvásárhelyi Sebészeti Klinika tanársegéde volt. 1945-ben a harctéren szolgált. 1946–1948 között előbb Gyergyószentmiklóson, majd Zilahon volt osztályvezető főorvos. 1948-ban telepedett le Marosvásárhelyen, ahova az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet előadótanárának hívták meg mint kiváló baleseti és ortopéd sebészt. 1949-től a gyermeksebészeti és -ortopédiai diszciplínák előadótanára és a sebészeti klinika ortopédiai-traumatológiai osztályának vezetője. 1961-ben elnyerte az orvostudomány doktora fokozatot, 1971-ben az érdemes professzori címet. 1968-tól tanszékvezető professzor, nyugdíjazása után, 1982-től 1995-ig konzultáns professzor és doktorátusvezető.
Az ortopédia, a traumatológia, a gyermeksebészet és a rosszindulatú daganatok műtéti kezelése foglalkoztatta.
Kimagasló oktatói, tudományos, valamint gyógyító tevékenységet fejtett ki, érdemeit az egyetemi közösség és mindenkori vezetősége igen nagyra értékelte.
Ötven éven keresztül aktív tudományos kutatómunkát végzett. Az újszerű műtéti eljárások kidolgozása országos és európai hírnevet szereztek számára. Ő szervezte meg a marosvásárhelyi ortopédiai, traumatológiai és gyermeksebészeti klinikát. Tudományos eredményei közül kiemelkedik a részleges vagy teljes csigolyakiirtás és -pótlás terén végzett úttörő munkája, a combnyaktörés egy kezelési eljárása, a helyreállító sebészet néhány módszere és a csípőízületi protézis egyik korai kivitelezése.
Életét a betegek gyógyítása és az erdélyi orvosképzés ügyének szentelte, orvosi pályája nemzetközi elismerést érdemelt ki.
Újító jellegű sebészi és ortopédiai beavatkozásai közül a teljes daganatos csigolya eltávolításának, illetve pótlásának feltalálása és kivitelezése vált világpremierré.
A Chirurgia, Orvosi Szemle, Pediatrie, Kísérletes Orvostudomány, Zeitschrift für Orthopädie, Orthopädische Praxis, Zentralblatt für Chirurgie szakfolyóiratokban közölte több mint száz dolgozatát, amelyeket számos kongresszuson be is mutatott, például Budapesten (1956), Moszkvában (1960), Münchenben (1961), Bécsben (1963), Párizsban (1966), Salzburgban (1970), Bad Homburgban (1971) és Essenben (1983). Emellett tankönyveket is írt az orvostanhallgatók számára. Több tudományos társaságnak volt tagja: a román és magyar nemzetközi Ortopéd Társaságnak, tiszteletbeli tagja a Magyar Traumatológusok Társaságának, az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek.
Fontosabb munkái
Mozgásszervek sebészete. Marosvásárhely, 1950.
A gyermekkor sebészete. Marosvásárhely, 1962.
Sebészeti jegyzet. Részletes sebészet. I–III. Marosvásárhely, 1953–1956.
Ortopédia és traumatológia. Marosvásárhely, 1977.
A gyermekkor sebészete és urológiája. (szerk.) Marosvásárhely, 1978.
Forrás
RoMIL
Benke V. János: Száva János. Művelődés, 1984. 7. sz.
Oláh-Gál Elvira: Mindenekfölött szakmai tudás, autoritás és igényesség. In Academica Transsylvanica. Beszélgetések erdélyi tudósokkal. Csíkszereda, 2007, 189–205.
Száva Tibor Sándor: A csíkszépvízi Száva család. Győr, 1995.
Fotó: Száva János Zoltán: Dr. Száva Dániel tulajdona
