Minden tanulmány- vagy dokumentumkötetet ajánlatos megindokolni legalább egy
előszóban. Különösen, ha a téma a rendszerváltás előtti időszak köréhez tartozik. Azért is szükségesnek tekintem az indoklást, mert a szóban forgó dokumentumokat – hiszen dokumentumokról van szó – nem egy hivatal, nem egy egyesület, nem egy intézet bocsátotta ki, sőt nem is magánszemély őrizte meg, hanem saját magam készítettem egy másik személy faggatása révén.
Tehát, főleg a Bukarestben megjelent A Hét című folyóiratban megjelent beszélgetéseimet közlöm – egy kerekasztal-beszélgetés, A csíkszeredai etnológiai kör (a későbbi KAM Intézet) kivételével, mert a már betördelt összeállítást a cenzúra kiemeltette a lapszámból.
Miért gyűjtöttem kötetbe 1989 előtti interjúimat? Mert ezek nem igazolják azt a rendkívül elterjedt tételt, hogy az értelmiségi élet minden területét hatalmába kerítette volna a rendszer, és mert, a korlátozások ellenére is, alanyaimnak sikerült eredményes munkát végezniük. Az is indokolta kötetbe gyűjtésüket, mert ezek az interjúk jó kiindulópontot nyújtanak majd tudomány- és technikatörténetünk megírásához.
Előrebocsátom, hogy amikor A Hét tudományrovatához szerződtem 1977-ben, világos volt fő feladatom: a hazai tudományos élet megszólaltatása. De nem szerkesztőségi penzumként készítettem az interjúimat. Mert ezeknek ezt megelőző története volt. Amikor kolozsvári tanulmányaim után, 1970-ben Bukarestbe, az egy évvel korábban indított televízió magyar adásához helyeztek, ott még nagyon cseppfolyós állapotok uralkodtak. Mindenki próbált lefoglalni bizonyos „területet”, a tévés mesterség elsajátítása nélkül. Gyorsan gazdára talált a színház, a falumonográfiák, az irodalom „nagy öregjei”, a könnyűzene, a „népzene”. Számomra a legkézenfekvőbb a tudományos élet bemutatásának „felvállalása” volt. Minthogy ennek megjelenítése nem tartozott a népszerű tévés műfajok körébe, kisebbségi művelődésszociológiai érvekkel álltam elő. Tehettem, ugyanis néhány évvel korábban Gáll Ernő aránylag nagy visszhangot keltő kritikai esszével figyelmeztette a közvéleményt: kisebbségi kultúránk irodalomcentrikus, hiányzik belőle a tudomány. Tehát ez az ösztönzés is közrejátszott abban, hogy ilyen irányba tájékozódjak e területről, és készítsek „tudós-interjúkat”. Így kerül sor az első kisebb-nagyobb riportokra, tévéportrékra a marosvásárhelyi Vendég Vince professzorral, a fővárosi Kászoni Zoltán mérnökkel, az óceáni halászflotta igazgatójával, Szégli Géza és Marx Arthur biokémikusokkal a fővárosi Cantacuzino Intézetből, Hamar Márton biológussal, a Növényvédelmi Intézet főmunkatársával, amelyek, sajnos, nem kerültek elő a rendszerváltás után a tévé szétzilált archívumából. Aztán 1974-ben a bukaresti rádió magyar adásánál folyattam ugyanezt a munkát, még nagyobb ütemben, hiszen a mindennap sugárzott műsorba több – igaz, rövidebb – felvételt kértek. Ekkor már új módszert kellett kitalálnom jövendőbeli interjúalanyaim azonosítására. Minthogy nem állt rendelkezésemre semmilyen regiszter, nyilvántartás a kutatói, mérnöki karról, minden interjú alkalmával megkértem alanyomat, hogy „jelentse fel” nálam tudományos vagy műszaki szempontból kiemelkedő ismerőseit. Így jutottam el olyan nagy teljesítményű szakemberekhez, akiket a szakma jegyzett, de a magyar sajtó nem. Számomra életformává vált e műfaj művelése. Gyakran meg is feledkeztem az indítóokokról.
Mivel a sajtómúltunkkal foglakozó – többé-kevésbé képzett – kutatói egy lapban
gyakran a totális pártellenőrzés megtestesítőjét látják, meg kell vallanom, hogy ez távolról sem volt így A Hétnél. Az interjúk során, minthogy szakmai kérdések érdekeltek, nem hoztam szóba Nicolae Ceaușescu „útmutatásait” s beszélgető partnereim közül is csak igen ritkán, vezető beosztásúak említették nevét. S noha gyakran megkövetelték az ideológiai alapozást, azt, hogy „letegyük a garast”, különösen az úgynevezett ünnepi lapszámoknál, ezt személytelen fülszöveg vagy bekeretezett idézet csatolásával oldottuk meg. Vagyis, sohasem adtam alanyom szájába, amit nem mondott. Igaz, a cenzúra sem követelte, beérték a mellérendelt szövegekkel. Ezt azért említem, mert az e kötetbe átmentett interjúkon semmilyen módosítást nem eszközöltem, de a redundáns, főtitkár idéző mondatokat mellőztem. Ezeknek semmi közük nem volt az interjú tartalmához, de megjelenésükhöz elengedhetetlenek voltak.
Nos, az interjúk tartalmát, már tévés koromban s mindvégig 1989-ig, egy sajátos törek-
vés határozta. Szemben a személytelen tudományos ismeretterjesztéssel, én a szakembert próbáltam előtérbe hozni. Úgy gondoltam, az elmesélt tudományos karrier egyben hiteles ismeretterjesztés is. Azon kívül árulkodik a mindenkori történelmi kontextusról is, főleg a kommunista rendszer tudománypolitikájáról. Mert a tudományos életet nem csak a kutatás belső logikája határozza meg, hanem külső társadalmi-politikai-gazdasági erők is. Esetünkben döntő fontosságú volt e rendszer autarchikus volta, vagyis azért támogatta a tudományos és műszaki kutatást, mert a külföldi licenc-vásárláshoz nem volt pénzügyi alapja, továbbá mert nem bízott a tudományos együttműködésben vagy nemegyszer paranoiás módon titkolta a hazai kutatási folyamatokat és eredményeket.
Ellentmondásos helyzetben működött a tudományos élet. Egyrészt a szovjet befolyás csökkenésével növekedett az Akadémia (és kutató intézeteinek) jelentősége és presztízse az ötvenes évek második felében, hogy aztán a Ceaușescu-érában fokozottan érvényesüljön a pártirányítás – az Akadémia rovásra. A magyar kutatók ázsiója is gyakran változott. Minthogy a negyvenes évek végén indított szocialista tervgazdálkodás sok szakember munkába állítását követelte, a magyar kutatók és tehetséges fi atalok körében is növekedett a tudományos karrier lehetősége. Igaz, külföldi tanulásra csak a szocialista országokban, főleg a Szovjetunióban kerülhetett sor, de az ötvenes években, a körülményeket fi gyelembe véve, nem volt akadálya az egyéni fejlődésnek – kivéve a politikailag megbélyegzett családok fiainak.
A hatvanas években ezek az akadályok is leomlottak. Az ország fontosabb egyetemi-akadémiai központjaiban számos tehetséges fi atal bukkant fel és emelkedett az akadémiai ranglétrán. Minthogy Románia központosított állam volt és maradt, a bukaresti kutatóhelyek száma is nagyobb lett, nem volt meglepő, hogy számos kisebbségi kutató, tervező és egyetemi oktató végzett itt eredményes munkát. A hetvenes évek elején azonban már teret hódított Ceaușescu személyi kultusza és nacionalizmusa és – ami talán kevésbé ismert – fokozódott ellenszenve az Akadémia intézménye iránt, ami az alapkutatások mellőzését jelentette. Nem véletlen tehát, hogy jeles szakemberek, köztük magyarok is, mind nagyobb számban hagyták el az országot. Gyakran előfordult, hogy egy tervbe vett interjúra nem kerülhetett sor, mert az illető külföldre távozott, vagy, hogy korábban közölt interjúra már nem lehetett hivatkozni ugyanezért. A távozó múltját is kitörölték.
Nem csak kutató- és tervezőintézetek, egyetemek világa volt (fej)vadász-terepem, ha-
nem, időnként, az országos és nemzetközi konferenciák is, amelyeket általában Bukarestben szerveztek meg – távolról sem olyan gyakran, mint a rendszerváltás után. Ezek az alkalmak valamelyest enyhítették azt az űrt, amelyet a külföldi tudományos élettel való közvetlen kapcsolat hiánya okozott. Mert mondanom sem kell, hogy még a szomszédos szocialista államokba is körülményes volt a kiutazás. A nemzetközi konferenciák nagy előnye volt, hogy egy-egy szakterület krémje néhány napra Bukarestbe sereglett és reggeltől estig faggathattam olyan személyiségeket, akikkel másképp sohasem találkoztam volna. Felejthetetlen volt az 1980-as történészkongresszus, amely azért volt nagy horderejű esemény, mert a legtöbb kelet-európai kutató akkor találkozhatott először nyugati történésszel. Számomra nem csak azért volt fontos ez az összejövetel, mert bepillantást nyertem különböző nemzeti iskolák műhelyébe, hanem főleg azért, mert tanúja lehettem az oral history nemzetközi legitimációjának, amely először szervezhetett önálló szekciót egy világkongresszuson. Legalább ilyen horderejű volt az 1981-es nemzetközi tudománytörténeti konferencia, amely tulajdonképpen a természet- és egzakt tudományok, a technika és a társadalomtörténet összefüggését vizsgálta. Az ilyen események alkalmával rögzített
interjúk tették A Hetet egyedülállóvá a romániai magyar sajtórendszerben.
Előfordult azonban „szociológiai KGST” találkozó is Bukarestben. A szocialista államok szociológiai intézetei vezetőinek találkozója 1981-ben merőben más jellegű volt. Bolgár, csehszlovák, kelet-német, lengyel, román, magyar és szovjet szociológusok rituális-protokolláris összejövetele volt ez. Éppen ezért, mintegy kísérletképpen, ugyanazt a kérdést tettem fel az intézetek igazgatóinak, mert a nagy nyilvános egyetértés ellenére
arra számítottam, hogy válaszaik érzékeny különbséget közvetíthetek az olvasók felé. Be is jött, amire számítottam. Ritka alkalom az eszmetörténésznek ilyen tömör, azonos idő-
ben készült, összehasonlító dokumentumra bukkannia.
1981-ben be is fejeződött a konferenciák sorozata, ami világosan jelezte a Ceaușescu -rendszer önként vállalt elszigetelődését. A falu- és városrombolással egybekötött megalomániás építkezések mellett az abszurd takarékosság jellemezte a forradalomig tartó éveket. A takaréklángra szorított alap- és alkalmazott kutatás mellett azért megjelentek fiatal tehetséges kutatók is, akik interjúsorozatom kezdetén még diákok voltak.
Persze nem csak hazai vagy külföldi kutatókkal, tanárokkal, orvosokkal és mérnökökkel, hanem művészekkel, a média- és a kulturális élet menedzsereivel készült interjúkat is felvettem a kötetekbe, mert ezek is jelzik a kor hangulatát.
Tehát, dokumentumkötetet teszek az olvasó asztalára, de magyarázatra szorul, hogy
mit dokumentálok mindezzel. Mindenekelőtt azt, hogy a romániai tudományos életben, elsősorban a természet- és műszaki szférában, sokkal nagyobb arányban tevékenykedtek magyar szakemberek, mint ahogyan a – talán nem is tudatos – Kolozsvárcentrikus szemlélet forgalmazta. Mert nem csak az derült ki, milyen meglepően sok tudós élt Bukarestben, hanem az is hogy a temesvári, petrozsényi, brassói, krajovai, galaci, jászvásári műegyetemeken milyen sok szakember dolgozott és ezeken túl, kisebb városokban működő kutató vagy tervező intézetben is lappang nagy teljesítményű biológus, mérnök, orvos, vegyész, agronómus. Mivel nem találkozhattam valamennyiükkel, arra törekedtem, hogy megemlítsem őket beszélgetéseimben.
Természetesen nem csak interjúalanyaim teljesítményét illusztrálja ez a gyűjtemény, hanem azokat a körülményeket, amelyek egy Bukarestben megjelenő kulturális hetilapnak adottak voltak. Azokat a lehetőségeket, amelyekkel élhetett a – romániai magyar sajtóban egyedülálló – tudományrovat. Bátran állíthatom, hogy az Ágoston Hugóval és Baróti Judittal szerkesztett oldalak (kiegészítve a negyedévente megjelenő TETT-tel), intézményesítették a magyar nyelvű tudományművelést a széles nyilvánosságban.
Nem csupán dokumentál ez az interjúgyűjtemény, hanem – reményeim szerint – inspirálhat is történészeket, amennyiben felfedezik a kommunista rendszer árnyaltabb elemzésének elkerülhetetlen szükségességét.
Noha e két kötet interjúinak mindenike egy-egy külön világ, szervesen beleillettek A Hét tudomány-rovatába, amely az ismeretterjesztő cikkeket kiegészítette az alkotó em-
ber személyiségével. Felmerül a kérdés, van –e létjogosultsága annak, hogy az interjúkat kiragadjuk a rovat egészéből? Szerintem, igen. Mert a kultúra olyan szövet, amelynek komponensei saját logikájuk szerint is szerveződnek, saját világait is megteremtik.
Néhány szóban kitérnék a gyűjtemény szerkezetére is. Az interjúkat (és néhány kere-
kasztal megbeszélést) négy részre osztottam: természet- és egzakttudományok, műszaki tudományok, orvostudomány és társadalomtudomány–művészet–média. Az egy-egy
részbe tartozó interjúkat megjelenésük sorrendjében tagoltam a két kötetbe. Ugyancsak
így helyeztem el azokat az interjúkat is, amelyeket az 1984-ben megjelent Visszajátszás
(továbbiakban V), illetve az 1988-ban publikált Kétely és kísérlet (továbbiakban K&k) című köteteimben gyűjtöttem össze, miután már megjelentek A Hétben.
A természetbúvárok, a mérnökök, az orvosok, a társadalomkutatók világának a felidé-
zése nem nosztalgiagesztus, hanem annak elismerése, hogy a mai tudományos gyakorlat a múltban gyökerezik, még akkor is ha ez nem mindig tudatosul.
