– az egyoldalú, keskeny homlokú prakticizmust tartom a műegyetemek hibájának
– Einstein és Oppenheimer is Humbold-ösztöndíjas volt
– nem tudok íróasztal mellett kiizzadni egy ötletet
Kelemen Árpád a kolozsvári műegyetem előadótanára. Kitűnő gyakorlómérnök volt, rengeteg szakmai sikerrel, mégis az elméleti munka buktatókkal teli útját választotta. Készüléke 1971 márciusában a brüsszeli nemzetközi találmánykiállításon aranyérmet kap. Májusban kitüntetik a Tudományos Érdemrend III. fokozatával. Novemberben Nürnbergben újabb találmányáért kap két aranyérmet, és egyben meghívják a szabadalmakat elbíráló nemzetközi zsűri állandó tagjának. Hazatérése után nemsokára meghívót kap a Humbold-ösztöndijra, a levél aláírója Werner Heisenberg.
– Miért tulajdonít akkora jelentőséget a meghívásnak?
– Mert ez egyben elismerést is jelent. A Humbold-ösztöndíjat csak azok szerezhetik meg, akik elméleti síkon értek el sikereket. Engedje meg, hogy felvágjak és megjegyezzem, hogy Einstein is, Oppenheimer is Humbold-ösztöndíjas volt.
– Hol járt iskolába?
– A kajántói elemi iskola utána kolozsvári református kollégiumban tanultam. A fizikát és a matematikát szerettem, bár a számtantanárom nem vett komolyan.
– A műegyetemet is Kolozsváron végezte?
– Nem, Bukarestben. Rengeteget foglalkoztam matematikával, kiváló tanáraim voltak, akik ösztönözték az embert. Negyedéves koromban mégis beiratkoztam a bukaresti egyetem matematikakarára, látogatás nélküli tagozatra, mert matematikai tudásomat hiányosnak éreztem, és a műegyetemen nem nagyon mutatkozott lehetőség a hézagok pótlására. Egyébként ma is az egyoldalú, keskeny homlokú prakticizmust tartom a műegyetemek legnagyobb hibájának. Tanítanak ugyan fizikát és matematikát, de nem úgy, hogy a hallgató azt alkotóan felhasználhassa a technikai tantárgyak elsajátításához. Véleményem szerint a technikai tantárgyak keretén belül meg kellene valósítani azt az elméleti hozzáállást is, amely magában hordja a továbbfejlődés lehetőségét.
– A két egyetem elvégzése után mindjárt Kolozsváron helyezkedett el?
– Először egy fővárosi tervezőintézetbe kerültem, ahol jórészt volt tanáraim felügyelete alatt láttam munkához. Lényegében azt folytattam, amit az egyetemen elkezdtem, de most már szoros kapcsolatban az ipar – nem szűkkeblűen értelmezett – szükségleteivel. Bátran elmondhatom, hogy a szerencse korán mellém szegődött. Mert nem kicsi dolog, még ma sem, hogy egy fiatal mérnök már a pályája kezdetén alkotó s nem az élettől, a gyakorlattól elrugaszkodott légkörben kezd dolgozni.
– Mi volt az első önálló munkája?
– Akkortájt, úgy 1959-ben Kolozsváron igen érdekes feladat elvégzésére kerestek szakembert. A trolibuszok betáplálására szolgálóredresszor-állomást kellett megtervezni és üzembe helyezni. Vállalkoztam rá, sikerrel. Aztán egy év múlva megpályáztam a műegyetem matematika-fizika tanszékén egy tanársegédi állást is. Tovább dolgoztam a tervezőintézetben, és párhuzamosan tanultam és tanítottam.
Ezalatt elkészítettem még néhány redresszor-állomást (az utolsó teljesen tranzisztorizált), néhány kolozsvári gyár magasfeszültségű hálózatát, Beszterce-Naszód megye villamoshálózatát.
– Az imént azt állította, hogy a szerencse korán ön mellé szegődött. A második műszakban, a műegyetemen is így történt?
– Persze, most arra gyanakszik, hogy az egyetemi munkában már nem volt időm elmélyülni, nem volt időm tanulni. Hát erről szó sem volt! Asszisztenskedésem első két-három éve csodálatos volt. Mindent összeolvastam a fizika legkülönbözőbb területeiről, sokszor összefüggés nélkül. 1962-ben kineveztek adjunktusnak, s a kalandozás ezzel tovább folytatódott, mivel minden évben új tantárgyat kellett leadnom: villamos motorok, villamosmeghajtások, automatika, villamoserőművek stb.
– Ha ennyi tantárgyat volt kénytelen előadni, úgy gondolom, saját bőrén érezte a korunkra jellemző,
oly sokat emlegetett információrobbanás hatását.
– Ez valóban érdekes probléma, de az a gyanúm, hogy ki fogom ábrándítani. Nem merek általánosítani, mert nem ismerem a humán, illetve a társadalomtudományokban dolgozók problémáit. A mi szakmánkban azonban csak az fullad bele az egyre gyarapodó könyv- és folyóirathalmazba, aki képtelen szelektálni, akiből hiányzik az az érzék, amellyel egy tudományos technikai munka puszta fellapozásakor megérzi, megsejti az újdonságot. Nem valami misztikus képességről van szó. Ez az érzék nem egyéb, mint az alapos matematikai fizikai kultúra, amely lehetővé teszi bármely technikai-mérnöki diszciplína könnyű elsajátítását.
– Hasznát vette valaha annak, hogy ilyen sok diszciplínát kellett előadnia?
– Igen. Főleg akkor, amikor találmányomon kísérleteztünk, és megpróbáltuk felbecsülni ipari alkalmazásának lehetőségeit és határait.
– Hogyan született meg első és alapvető találmánya?
– 1966-ig aktív mérnök voltam. Nem mondhatom, hogy a tervezés nem okozott örömöt, kielégülést. Egyetlen gondolat nyomasztott csupán: amit addig csináltam, az pusztán jó minőségű, gazdaságos alkalmazása volt már ismert, ellenőrzött tételeknek. Úgy éreztem, hogy a félévtizedes műegyetemi tanárkodás és ipari tervezői tapasztalat még nem hozta meg eredményét. Beiratkoztam doktorátusra Cornel Penescu professzorhoz, akinél egyébként államvizsgáztam is annak idején. Nem volt könnyű témát választani. Megoldatlan kérdést szerettem volna kihalászni, olyasmit, ami az ipart is érdekli, ha napjainkban még nem is, de perspektivikusan.
– Ha jól sejtem, ez a téma csak a számológépekkel állhat kapcsolatban.
– Pontosan. Munkagépek programvezérlését választottam témának. Még pontosabban: egy impulzusokkal irányított motorral szerettem volna foglalkozni. Ez az úgynevezett léptető motor. Külföldön már foglalkoznak vele, de előállítása horribilis összegekbe kerül. Világszerte keresik leegyszerűsítésének módját. Elképzelheti, milyen nehézségekkel küzdöttünk, amikor hozzáfogtunk megépítéséhez. Már jó ideje kerestem – sikertelenül – a megoldást, amikor az a kényszerképzetem támadt (most ötletnek nevezném), hogy mi történne, ha a már nagyon elterjedt, olcsó, gazdaságos, de tökéletlen aszinkronmotort próbálnánk léptetőmotorként működtetni. Azaz olyan motort építeni, amely akkor áll meg vagy indul, és akkor vált sebességet, amikor a komputer által kibocsátott impulzusok ezt kérik. Hosszas kísérletezés után motorunk működni kezdett, pontosan úgy, ahogy mi akartuk.
– És hogy magyarázták a jelenséget elméletileg?
– Sehogy. A motor már rég működött, de működési elvét még egyszerűen nem ismertük. Később aztán ezt is kidolgoztuk, és 1970-ben doktorátusi tézisemben megvédtem. Találmányomat azután sorban szabadalmazták minden ipari államban.
– És aztán jöttek a többi találmányai. Gondolom, nem túlzok, ha azt állítom, hogy az első ötlet lavinát indított el. Kelemen Árpád előadótanárról azt is tudnunk kell, hogy a műegyetem legmobilisabb embere. Nemcsak szellemiekben, hanem térben és időben is. Reggeltől estig úton van a laboratórium és a katedra, a teniszpálya és valamelyik gyár között. Senki nem tudja, mikor dolgozik. Ha diákjai szemináriumon kívül akarják véleményét kérni valamilyen kérdésben, letelepednek az egyetem előtt parkoló kocsija mellé és ott várják meg.
– Nézze, én nem tudok íróasztal mellett kiizzadni egy ötletet. Az ötlet bárhol adódhat. Asztalhoz csak akkor ülök, ha már megvan. És van még egy nagy szerencsém: munkatársaim kiváló kísérletezők, nélkülük nem nagyon boldogultam volna.
A mérnöki tudományban nem elég egy elvet szépen papírra fektetni, kísérletileg is bizonyítani kell. Brüsszelben majdnem meg is jártam emiatt. A motort egy kis bőröndben vittem magammal. Leszálláskor azonban sehol sem találtam, és eredménytelenül reklamáltam. Végül a motor nélkül mentem el a kiállításra. Kifejtettem a motor működési elvét, mindent számításokkal bizonyítottam – de a zsűri odasem figyelt: látni akarták a motort működés közben. A motor egyébként hosszas közbenjárás után megkerült, szörnyű állapotban! A rendőrség kábítószercsempésznek nézett, és emiatt ízekre szedték a motort. Egy francia technikussal egész éjjel dolgoztunk, amíg összeszereltük. Másnap a motor megindult a zsűri előtt is.
– Úgy tudom, Hollandiában is járt. Ott milyen élményben volt része?
– Akkortájt naponta ismétlődtek a Közös Piac mezőgazdasági árpolitikája elleni tüntetések. Kíváncsi voltam egy ilyen megmozdulásra, és elmentem a gyülekezőhelyre. Egyre-másra érkeztek a vidéki termelők Mercedes és Citroen kocsijaikon. A tüntetés békésen indult, de hamarosan összetűzésre került sor. A rendőrök azonnal könnygázbombákat dobtak. Két órán keresztül tévelyegtem félig megvakulva, alig találtam vissza a szállodába.
– Mi a véleménye a találmánykiállításokról általában?
– Rendkívül hasznos intézmény. Többet ér, mint a könyvolvasás vagy a folyóiratok böngészése. Elég végignézni a kiállítást, hogy az ember rengeteg ötletet szedjen össze. Ha pedig néhány idegen nyelvet ismer, mindjárt eszmecserét kezdeményezhet a résztvevőkkel. Ilyenkor ellenőrizheti az ember saját szellemi iránytűjét: jó irányban kutatott-e eddig, milyen szinten mozog a nemzetközi kutatás stb. Mind a két kiállításról, a brüsszeliről és a nürnbergiről is határtalan munkakedvvel tértem haza.
– A közeljövőben mivel foglalkozik majd? A találmány alkalmazásán dolgozik vagy alapkutatásokat végez (már amennyiben alapkutatás lehet a technikai kutatás)?
– Elsősorban alapkutatásokkal szeretnék foglalkozni, érdekelnek a félvezetők lehetőségei. A találmányom gyakorlati alkalmazásával több ok miatt sem foglalkozom. Egyrészt azért, mert a munkatársaim kitűnő kísérletezők és maguk is megoldhatják. Másrészt pedig a tanítványaim közül sokan olyan alaposan elsajátították a tudományos körökön a probléma lényegét, hogy nyugodtan rájuk bízhatom egy-egy ipari alkalmazás kidolgozását. Mostanában jó formában vagyok, van néhány új ötletem, amely feltétlenül érdekli majd az ipart és a szakembereket. Ezeken szeretnék gondolkozni.
– Jó, hogy említette az ipart. Mi a véleménye a műegyetem és az ipar kapcsolatáról? Azért kérdem, mert tudom, hogy mindkettőhöz igen erős szálak fűzik.
– Az elején azért csábított az ipar, mert ki akartam próbálni a tudásomat. Aztán nem tudtam megválni tőle, mert rájöttem, hogy a gyakorlat rengeteg ötletet sugall. Ma tisztán látom, hogy a legzseniálisabb találmány az, amelyik a legkorszerűbb ipar leghomályosabb kérdéseire válaszol.
Ami a műegyetemet illeti, az a véleményem, hogy a műegyetemi szenátusban már régen ott kellene ülnie egy-egy minisztérium vagy tröszt vezetőjének (nem csupán képviselőjének!), és megfordítva: minden ipari vezetőségi tanácsban helyet kellene adni a mérnök-professzoroknak. Rengeteg alkotóenergia hever parlagon a műegyetem laboratóriumaiban, katedráin, noha az egyetemen kitünően lehet kísérletezni, dokumentálódni, és a tanároknak általában lenne idejük ipari meg rendeléseken dolgozni. Ez kellene kiegészítse a műegyetemi tanár oktató-nevelő tevékenységét. Ebből az együttműködésből a diákok is jól járnának.
– Valószínű, hogy nem egyetlen döntésen múlik ennek az intézményesített együttműködésnek a létrehozása. Mind az oktató-kutató tevékenység, mind az ipari vezetés-tervezés strukturális módosításra szorul. Ez a folyamat egyébként már meg is kezdődött.
– Valóban így van. És ezt a követelményt mi sem illusztrálja jobban, mint találmányom ipari visszhangja. Két kolozsvári, egy brassói és egy fővárosi fővállalat érdeklődött iránta. Nagyon megörvendtem, holott tulajdonképpen el kellett volna szomorodnom, amiért nem valamennyi gépgyártó cég érdeklődik.
Tudja, ez úgy van, hogy ha a tervet a meglevő termelőeszközökkel fedél alá lehet hozni, akkor ritkán bocsátkoznak egy új találmány alkalmazásának kalandjába. Pedig modern, versenyképes ipart csak az állandó megújhodás lehetőségének biztosításával lehet létrehozni. A modern iparban egyébként az ember fontosabb, mint a gép. Ezért kell az oktatást közelebb vinni az iparhoz: nem a szegecseléshez és a reszeléshez, hanem a komoly elméleti tudást követelő műszaki kérdések megoldásához.
Megjelent A Hét III. évfolyama 28. számában, 1972. július 14-én.