Azt hittem, hogy Ana Aslan akadémikussal, az Országos Geriátriai és Gerontológiai Intézet vezérigazgatójával, negyvenkét hazai és nemzetközi tudományos társaság választott tagjával, 321 tudományos dolgozat szerzőjével nehéz és hálátlan feladat interjút készíteni. Hálátlan, mert Ana Aslannal már számtalan interjú készült, és mert heti programjába nehéz ilyen társalgást beiktatni. Végül mégis rászántam magam, mert a sok előzetesen elolvasott interjú hiányérzetet keltett bennem, s ugyanakkor kíváncsivá tett: valóságos interjúhelyzetben milyen hatást tesz rám személyisége? Az elolvasott szövegek ugyanis egymásnak nagyon ellentmondó képet festettek az idős professzor asszonyról, s erősen gyanakodtam arra, hogy ezek a pillanat publicisztikai és félirodalmi divatjait tükrözték.
Első benyomásom nem volt kedvező. Háromszor mondta a titkárnő, hogy telefonáljak egy hét múlva. Nem elutasított, csak elodázott. Negyedszer már nem halasztott el, hanem Gheorghe Apostolhoz irányított. Felkerestem a kiváló neurológust, aki öt nyelven végzi a protokollteendőket is, s aki, még mielőtt szóhoz jutottam volna, lefegyverző fi gyelmességgel elém tett egy ölnyi hazai és külföldi sajtóterméket a professzor asszony interjúival és két róla szóló könyvet. Ezt rendszerezendő – újságírónak szánt – kimerítő előadást tartott a profeszszor-asszony tevékenységéről, az intézet szerkezetéről. Ha nem lettem volna kíváncsi a megszámlálhatatlan interjú főszereplőjére, akár el is készíthettem volna „saját” interjúmat, de vártam. Néhány nap múlva tényleg bejelentették, hogy Ana Aslan egy hét múlva fogad. Aztán egy nappal előbb azt is, hogy 11 órakor.
Korán érkeztem az otopeni-i szanatóriumba, mert a 149-es autóbusz mostanában csak félóránként fordul, öt perccel 11 előtt léptem be abba a szárnyba, ahova Apostol doktor irányított. A hatalmas váróteremben Lidia Hartia fogadott, az OGGI otopeni-i részlegének főorvosa. Megkért, legyek tekintettel a professzor asszony korára, s arra, hogy nemrég súlyos betegségen esett át. Megdöbbentett a hír, felborította elképzelt kérdezési tervemet. Ha ezt tudom, másképp viszonyulok a halogatáshoz, és másként készülök. Főleg érzelmileg. Pontosan 11 órakor felálltunk és beléptünk egy diszkrét eleganciával berendezett fogadószobába, amelyben sem telefon, sem dísztárgy, sem könyv nem volt. Innen csak a hálószoba ajtaja nyílt még. A fogadószobában két nővér tartózkodott, hellyel kínáltak, s a főorvosnővel együtt kivonultak. Ekkor megjelent Ana Aslan. Nem gyors, de határozott léptekkel közeledett, majd megállt és szemügyre vett. Kézfogás közben mosolyogva megjegyezte: Hát magát várattam egy hónapig?
Megjelenésétől és a kézfogástól minden bosszúságom elmúlt. Most már a titkolózókra haragudtam, mert magatartásukból – és az eddig olvasott interjúkból – a professzor asszony sztárallűrjeire gondolhattam. Leültünk egy asztal mellé, amire azonnal rátettem a mikrofont. Egy nővér kávét hozott. Rögtön a csésze után nyúltam, ő nem. Figyelt. Egyenesen a szemembe nézett. Tanulmányozott?
– Oly sokat olvastam tudományos munkásságáról, erről a kiterjedt intézményi háló-
zatról, hogy…
– Ennek az intézményi hálózatnak a kialakulása – szakította félbe kérdésemet – kuta-
tási eredményeknek köszönhető. Sohasem gondoltam arra, hogy ilyen hálózatom lesz, sohasem gondoltam arra, hogy szakmámmal pénzt fogok keresni.
– Annak idején is inkább a kutatás érdekelte, vagy inkább az orvosi gyakorlat?
– Kutattam, és valamit felfedeztem, ami nagyon lelkesített. De azt hiszem, jó orvos voltam – a szó igazi értelmében. Annyira vonzott az orvosi pálya, hogy érette éhségsztrájkba léptem.
– Hogyhogy?
– Anyám hallani sem akart erről. Özvegy volt. Tizenhárom éves voltam, amikor a 72
éves apám meghalt. Ezután végeztem el a líceumot, és orvosira akartam menni. Anyám
tiltott, de nekem olyan akaraterőm van, hogy amit a fejembe veszek, azt meg is csinálom. Azt hiszi, létrehoztam volna mindezt ilyen akaraterő nélkül? Amit akarok, azt meg is csinálom.
– Én azt hiszem, hogy az Ön sikereinek a titka mindenekelőtt éppen ebben rejlik…
– Igen, az akarat. Enélkül, azt hiszi, elviseltem volna azt a sok nehézséget, eljutottam
volna oda, hogy bizonyos mértékben elismerjék érdemeimet? Azt, hogy nem vagyok egya száz közül? Most már egyre inkább elismernek. Mindenesetre az én fellépésem előtt a gerontológia alig létezett, és főleg semmit sem tettek az öregekért. Saját fülemmel hallottam ilyen megjegyzéseket: öreg vagy, nem tehetek semmit. Ez volt. Az öregedést fatális folyamatnak tekintették, ami ellen nincs gyógymód, nincs vigasz, nincs irgalom, hagyni kell az embert meghalni.
– És erre a szembefordulásra az elkerülhetetlennel, vagyis a gerontológia felkarolá-
sára olyan korban vállalkozott, amikor a kutatók nagyon ritkán szoktak változtatni megszokott munkájukon. Már ötvenéves volt.
– Ötvenkettő.
– Mi volt ennek a váltásnak a mozgatórugója?
– Sok mindent felsorolhatnék, de a valóság az, hogy az akkori egészségügyi és okta-
tásügyi szervek megkövetelték, hogy a klinikavezető professzor lakjon abban a városban, ahol a klinikája van, és ne ingázzon. Tehát választanom kellett a Temesvárra költözés és a Bukarestben maradás között. Mivel éppen akkor született meg felfedezésem, s mivel szoros szellemi barátság fűzött Parhonhoz, ő latba vetette tekintélyét, és sikerült itt tartania. Meg aztán lakásom is itt volt, persze nem a sajátom, mert nekem soha semmi ingatlanom nem volt.
– Mert csak a tudomány érdekelte?
– Nem azért, hanem mert a pénz nem érdekelt soha. Költekezni szerettem, és nem
gyűjteni. Ruhákat, apróságokat vásároltam. Az én gyengém… az elegancia. Már a húszas
években, amikor felvettem az első tanársegédi fizetést, azonnal betértem az utca másik
oldalán levő divatszalonba, s az egészet otthagytam egy szép ruháért. Szerettem a szépet. Mindenben azt kerestem. A viselkedésben, mindenben. És a tudományban is, persze, aminek a művelésébe professzorom, Daniel Danielopolu vezetett be. Ő irányított a kutatás felé. Két évig dolgoztam a disszertációmon, az eredményeimet nagy francia folyóiratok is közölték. E kétéves munka hatására váltam pozitivistává a tudományban. Ebbe az irányba terelt első szakmám is, a kardiológia. Itt a tudomány is anyagelvűbb, bizonyosabb.
– Sokkal inkább, mint a neurológia…
– Persze. És sokkal inkább, mint az endokrinológia, amivel Parhonnál találkoztam.
Valósággal megdermesztett, hogy a vizitek alkalmával csak hipotéziseket állítottak fel. Meg is mondtam, hogy én többet nem megyek vizitre, mert a sok találgatás teljesen fel-
forgatja gondolkodásmódomat.
– De hát a gerontológia vajon nem éppen a hipotézisek világába terelte?
– Nem, egyáltalán nem. Itt csak az öregedés okaira vonatkozó tudásunk hipotetikus.
A többi azonban bizonyosság, sőt túlságosan is az. Mert minél inkább öregszel, annál
több betegséged van. Százévesen már rengeteg a rendellenesség.
– Az elején Parhonnal együtt ön is azt vallotta, hogy az öregség betegség.
– A legelején igen, mert ugye az öregség is egy krónikus állapot, amely még fokozódik
is. Sokan, nemcsak Parhon, hanem mások is, betegségnek tekintették az öregséget, az
olaszok is, és Mecsnyikov is. De tulajdonképpen ez csak egy bizonyos fajta betegség. Én
az öregséget disztrófi ának tekintettem, ami krónikus anyagcsere-zavart jelent. De nem
akartam Parhonnak ellentmondani.
– Mert nem volt biztos a dolgában?
– Nem azért. Hanem mert Parhon nagyon rendes volt. Végül is neki köszönhetem,
hogy híres lettem. Ő teremtett alkalmat és lehetőséget a kibontakozásra. Az ő segítségével létrehozott intézet nélkül semmire sem mentem volna. Az ő nagyon jó politikai kapcsolataival s az én akaraterőmmel harcoltuk ki az intézetet. Addig jártam a minisztériumokat, amíg sikerült létrehozni a világ első ilyen intézetét.
– S mikor változott meg az öregségről alkotott képe, mikor alakult ki az a véleménye,
hogy az öregség nem betegség?
– Már az elején. Noha a gerontológusok nagy része pesszimista álláspontra helyezke-
dett, hogy tehát az öregség fatális folyamat, ami ellen nem lehet semmit tenni. Ma már azonban óvakodnak ilyesmit állítani. De még mindig nem fogadják el mindenütt az én álláspontomat. Azt mondják: lehet, hogy jó a Gerovital, de mégis mindenki valamilyen fiatalítószer felfedezését várja.
– Hogyan ítéli meg a nemzetközi érdeklődés alakulását az öregség kérdéséről?
– Én nagyon sokat harcoltam ezért az ügyért. Amikor az Egészségügyi Világszervezet
kitüntetését átvettem, azt mondták nekem, legyek elégedett azzal, hogy a kormányok meghallgatták kérésemet és az ENSZ égisze alatt az öregeknek szentelt összejövetelt tartottak. Megtörtént, de ez nemcsak az én érdemem. Be kell vallanom, hogy mások is felléptek, de nem a gerontológusok, mert azokat általában a pénz érdekli… A kapitalista országokban, persze.
– Számomra munkásságának az a mozzanata a legtiszteletreméltóbb, hogy olyan demográfiai kategória megsegítését szorgalmazta és szorgalmazza, amelyet a társada-
lom nem-produktívnak tekint.
– Ez az. Ezt mindenkinek el kell ismernie. De ha ezt nem ismerik el, azt mégis minden-
kinek be kell látnia, hogy a Gerovital nagyon fontos, és a vele elért eredmények nélkül a közvélemény sem változott volna meg. Az eredmények persze nem százszázalékosak, de
így is rendkívüliek.
– De Ön nemcsak laboratóriumban töltötte az életét, hanem…
– Hetven éve hordom a fehér köpenyt.
– Jó lesz ez a mondat riportcímnek?
– Ha jobbat nem talál… Sajnos nemrég nagyon beteg voltam.
– Hallottam, és nagyon sajnálom.
– És azt hiszem, azért menekültem meg, mert harminc éve szedem a Gerovitalt. És az
Aslavitalt.
– Én újra csak azt hiszem, hogy inkább a hatalmas akaratereje volt itt is döntő jelen-
tőségű.
– Gondolja? De hát borzasztó volt ez a betegség. Mégis felgyógyultam. És ami igazán
különös, az ép ítélőképességem is megmaradt.
– Tulajdonképpen mi történt?
– A tüdő… de a szívemre is kihatott. De nagyon jól kezeltek. Kitűnő orvosaink vannak.
– Carp doktornál volt?
– Igen, Carpnál, de jött Păun is. Egy hónapig mindennap megnéztek… Azt hiszem,
egy kicsit csodálkoztak rajtam.
– Elnézést a kérdésért: nem irigylik fiatalabb kollégái?
– Nem tudom. Azt sem tudom, hogy megértenek-e egyáltalán. Nem tudom, hogy pon-
tosan tudják-e, hogy ki vagyok. Akit nem ismersz, azt nem is irigyelheted. Én tőlük, vagyis munkatársaimtól elvárom – nézzen erre az organigrammra, hétszáz ember munkáját irányítom –, hogy becsületesek legyenek, hogy ne fogadjanak el hálapénzt a betegtől.
– És közben már egy jeles orvosszociológusunk szerint sajnos ott tartunk, hogy az
orvos orvostól is elfogadja a hálapénzt, amit már Hippokratész is megtiltott.
– Így van. Hippokratészről jut eszembe: tudja azt, hogy a nevem ott van Hippokratész
sírjánál, aranybetűkkel felírva?
– Nem tudtam.
– Összes kitüntetéseim közül ezt tartom a legfontosabbnak. Larisszában, ahol felfedez-
ték Hippokratész sírját, építettek egy mauzóleumot. Tartottam ott egy előadást, azután meglátogattam azt a helyet, s beírtam az emlékkönyvbe, hogy minden orvosnak éreznie
kell parányiságát, amikor ide belép.
– Szeretném, ha most már szólnánk magukról az öregekről is.
– Várjon csak… Én azért vállaltam szívesen a gerontológiát, mert édesapám idős volt,
és élete utolsó éveiben nagyon beteg is. Rengeteget szenvedtem apám betegsége miatt, mert nagyon szerettem. Talán ez volt a fő indítékom, hogy ezt az ügyet felkaroljam. Aztán szívgyógyászként nagyon sok öreggel találkoztam, akiket gyöngédebben, nagyobb odaadással kezeltem, mint a fiatalabbakat. Talán éppen Hippokratész hatására én is azt vallottam, hogy minél betegebb valaki, annál többet kell vele foglalkozni. Ezek érdekelnek, mert akik könnyebb ártalmakban szenvednek, azokkal minden orvos boldogul. De akik súlyos betegek? Az öregek között különösen sok ilyen van. És amikor Parhonhoz kerültem, elmentem az öregek egyik bukaresti otthonába, amiből később kialakult ez a kutató és gyógyító egység. Megvizsgáltam valamennyi beutaltat, összesen kétszáztízet. Én állítottam össze valamennyiük kórlapját, de nemcsak betegségeik érdekeltek, hanem életük filmje is. Megrendítő történeteket hallottam. Egy külföldi személyiség meg is kérdezte, miért nem írok regényt a hallottakból. De hát volt nekem erre időm? Az egyik betegem például rettenetesen félt a haláltól, és nem lehetett semmivel megnyugtatni, nem lehetett kezelni. Akkor azt mondtam neki – mivel ismertem az élettörténetét –, hogy a kezeléssel járó veszély semmi ahhoz képest, amit átélt két árvíz és egy tűzvésszel párosult vonatkisiklás alkalmával. Volt egy öreg örményem, akit úgy rendbehoztunk, hogy még tíz évet élt, és 116 évesen halt meg. Tényleg volna néhány regényre való történet.
– Tulajdonképpen mi az öregkor specifikuma orvosi szempontból?
– Ez így túl általános. Azt viszont megmondhatom, hogy az öregkor orvostana egyszerűbb, mint a felnőttkoré. A felnőttek akut betegségekben szenvednek, míg az öregeknek csupán néhány, de krónikus betegsége van: vagy degeneratív reuma, vagy érelmeszesedés, vagy emlékezési zavar…
– Az utóbbit betegségnek tekinti?
– Nem, ez csak egy betegség szimptómája.
– Azért kérdeztem, mert a hosszú távú memória működése személy szerint is
érdekel.
– Erről a neurológusok többet mondhatnak.
– Kit ajánl?
– A legjobb Vlad Voiculescu, nálunk is van egy kiváló szakember, Bălăceanu. Művelt
ember is. És még nagyon komoly Apostol doktor, akit már ismer. De ő biológus, nem
orvos. Szerintem ezek mind biokémiai jelenségek. Arról van szó, hogy a neuronok nem
regenerálódnak. Ezekből csak veszítünk, de újak nem születnek. S ami megmarad, őrzi a
bevésődött emlékeket. Ezen én még nem gondolkoztam eddig, de azt hiszem, így kell lennie. Az öregeknél a friss memória akadozik, főleg azért, mert a figyelem és a koncentrálóképesség is károsodást szenved. Mostanság nagyon intenzíven kutatják az agyat, s azt hiszem, hogy forradalmi felismerések küszöbén áll a kutatás…
Itt elhallgatott Ana Aslan, és azt hittem, hogy ez az interjú végének a jele, de közben az asztalon levő albumra tette kezét, és megkérdezte: „Megnézi első eredményeim doku-
mentumait?” Kezelés előtt és után készült fényképek következtek, egyik megdöbbentőbb, mint a másik. Aztán elektrokardiogramok és röntgenfelvételek. Valamennyihez magyarázatot fűzött. Ezek után természetesen megkérdeztem:
– A kezdetek óta mégis miben változott geriátriai álláspontja?
– Úgy vélem, nem tesznek eleget az öregekért. Azt reméltem, hogy az évtizedek során
sokkal többre megyünk. Nagyon sok összejövetelt szerveznek, sok a vita, de gyakorlatilag világviszonylatban is kevés a konkrét intézkedés. A tudomány is gyerekcipőben jár még.
Az ENSZ, az Egészségügyi Világszervezet révén tudom, hogy mi történik a különböző
országokban, s nem látom a remélt haladást. Márpedig jobban oda kell figyelni a gerontológiára, mert az átlagéletkor egyre jobban kinyúlik, és egyre többen igénylik majd a geriátria szolgálatait. A baj az, hogy még egy csomó dolog tisztázatlan. Számtalan elmélet született az öregedés okairól, de egy sem bizonyított. Én azt hiszem, hogy a válasz több elmélet szintéziséből születik majd meg. Azért hangsúlyozom a sokféleséget, mert gyógyszereinkkel minden irányba próbálkoztunk. Végül is azt hiszem, akkor fogjuk tudni, hogy mi az öregedés, amikor megtudjuk, hogy mi az élet. Ma inkább az öregedés mechanizmusait, mintsem okát ismerjük. A másik probléma – s ezt az UNESCO-nak is megírtam –, hogy a krónikus betegségek az öregséghez kapcsolódnak. Nincs öregember krónikus betegség nélkül.
– Az öregek mintegy 96 százaléka.
– Igen, s azt hiszem, hogy ugyanazok a mechanizmusok érvényesülnek a krónikus
betegségekben, mint az öregedésben. Lehet, hogy túl leegyszerűsítve fejezem ki magam, de én szeretek általánosítani. Amikor ezek a kérdések megoldódnak, a tudományos kutatás is adekvátabb lesz. Egyelőre csak tapogatózik. Mert, kérem, mit csinálnak az amerikaiak? Mind egy szálig az agy öregedésére koncentrálnak. Össze is hívtak egy nemzetközi tanácskozást, meghívták az európaiakat is.
– Mintha egyfajta bizalmatlansággal vegyes verseny létezne Amerika és Európa kö-
zött…
– Hogyne, persze. De úgy veszem észre, az angolok még beképzeltebbek, mint az amerikaiak. De a legtöbbre a svédek tartják magukat. Érdekes, hogy a norvégek sokkal szerényebbek, talán mert szegényebbek is?
Rövid hallgatás után úgy tette mindkét kezét az asztalra, mint aki véget akar vetni a
beszélgetésnek.
– Nagyon köszönöm a beszélgetést, jó egészséget, munkakedvet és erőt kívánok.
– Azt hiszem, még van erőm, szellemi erőm…
– És hogy még sokáig vitázhasson a kételkedőkkel.
– És még utazhassak… Mert láttam Ausztráliát, Japánt… ó, nagyon sok országot láttam. Amerikában tizenötször jártam 1960 óta, attól az évtől, amikor betöltöttem a 63. életévemet. Először egy kongresszusra mentem.
– Tehát minden elégedetlensége ellenére volt része elégtételekben is.
– Hát persze. De a legtöbb elégtételt a levelek okozzák. Amikor reggel felbontom a le-
veleket. Ezek olyan betegektől érkeznek, akiket soha nem láttam, de akiknek tanácsot adtam. Meghatóak. Az egyik beteg elküldött egy könyvet. A dedikációban az áll, hogy ez a könyv életének arról a szakaszáról szól, ami az én 1959-es levelemmel kezdődött. Ízületi gyulladása volt, s levélben kért tőlem tanácsot. Én válaszoltam, megmagyaráztam, mit kell tennie. Nagy nehézségek árán sikerült beszereznie a Gerovitalt, aztán ugyancsak nehezen sikerült olyan orvost találnia, aki az injekciókat beadja. Mindezt megírta a könyvben. Végül teljesen felgyógyult – egy levél nyomán.
– Minderről semmit sem tudott?
– Semmit, semmit. S az a szép a könyvben, hogy nem magasztal az egekig, csupán
annyit ír, hogy: Aslan asszony megírta, mit tegyek, és neki köszönhetem, hogy nyolcvanévesen jól érzem magam hatvanévesek társaságában is. S öt éve még reumatikus fájdalmaim sem voltak.
– Sok ilyen meglepetésben volt része?
– De még mennyiben! Most éppen kint vár a titkárnőm a levelekkel.
– Hány levelet kapott eddig?
– Majdnem kétszázezret. Ez is az én ötletem volt. Várjon csak, hadd mutassak egy
könyvet. Ezt Németországban írták. Fényképek is vannak benne. És milyen modern a
tördelés. Minden fényképre egy-egy idézetet is nyomtattak nagy íróktól, költőktől – az
öregedésről.
– Hány nyelven beszél?
– Öt… Ez itt az én családom, mielőtt megszülettem volna. Három gyerek. Apám húsz
évvel volt idősebb anyámnál. Ezen a képen már én is jelen vagyok.
– Érdekes, milyen örményesen ívelt a gyerekek szeme.
– Az enyém is?
– Egyáltalán nem, de nővérének és fivéreinek igen.
– Ez itt Sergiu és ez Garabet. Szegény, nagyon haragudott a nevére… De nézze meg ezt
a képet, micsoda egyetértés köztem és Parhon között. Csodálatos fénykép. S itt azt írja:
„Megöregedve is örökké ifjak maradunk?” Ez a másik könyv Amerikában jelent meg. Na,
ezt a képet nézze meg. Valamikor még jóképű is voltam… Ezen a képen a kollégákkal
vagyok. Ez itt Apostol. Rendes ember. Ezt a fényképet pedig akkor hozta forgalomba a sajtó, amikor a Gerovital világhírű
lett. Én erre emlékszem gyerekkoromból.
– Igen? Jó fénykép! Hány könyvet írtak Önről?
– Vagy hetet.
– És hányban hivatkoznak Önre?
– Hát ezt már igazán nem tartom számon. Mindenesetre az újságíróknál nagy sikerem
volt. Használtak is, ártottak is.
– Mivel ártottak?
– Azzal, hogy írtak rólam. S mivel a tudósok is emberek, féltékenyek a népszerűségre,
a másokéra. Szerintük az újságírók túloztak. De használtak is a gyógyszereknek, a gyógymódnak s az öregeknek, mert reményt sugalltak. Ennek köszönhetem, hogy egy olyan dolog, amit megfojtottak volna, ismeretlenségbe süllyesztettek volna, mégis elterjedt, és most milliók végzik a kezelést. Ezek amerikai adatok. Ők is utánoztak.
– Érdekes, hogy a Gerovital és az Aslavital ebben a nagy…
– Gyógyszerrobbanásban…
– … annyi év óta ellenáll a „kopásnak”.
– Azért, mert nagyon jó.
– Nem is tudom, hogy volt-e még gyógyszernek ilyen tartós sikere.
– Az aszpirinnek. Gyógyszereim forgalomban vannak, és meg is maradnak. Még akkor
is, ha az orvosok szembeszegülnek.
– Igen?
– Aha. S nemcsak külföldön, még nálunk is. Maga azt hiszi… Ezek mindenféle reumaellenes gyógymódot használnak, de a Gerovitalt nem akarják, pedig nagyon jó. Ez már így van.
– De látom, sztoikusan elviseli ezt az állapotot is.
– Mert a sztoicizmus elejétől fogva alapállásom volt. Ez egészen fiatal koromban belém
ivódott. Nagyon szerettem Alfréd de Vigny A farkas halála című költeményét. Benne volt
az egyik líceumi tankönyvemben. Csodálatos. Ma is emlékszem rá. Szenvedni tudni kell,
hogy örömeid is legyenek. (Rövid szünet) Nos, ez a beszélgetés nekem örömet okozott.
– Nekem is örömet okozott, s örvendek, hogy végre megismerhettem, kedves pro-
fesszor asszony.
– Jobb lett volna, ha korábban ismer meg.
– Még egyszer nagyon köszönöm a beszélgetést.
1986 tavaszán
Megjelent a szerző Kétely és kísérlet című interjúkötetében, Kriterion Könyvkiadó, 1988
Ana Aslan (Brăila, 1897. január 1. – Bukarest, 1988. május 20.) román orvos és biológus, a román öregedéstudomány és idősgyógyászat megalapozója, a bukaresti Geriátriai Intézet igazgatója (1952–1988.)
1945-1949 között Temesváron tanított az Orvostudományi Karon. 1949-ben a Bukaresti Endokrinológiai Intézet vezetője lesz. Ekkor kezdett a gerontológiával és a geriátriával foglalkozni. 1952-ben Aslan vezetésével megalakult a Bukaresti Geriátriai Intézet, a világ első öregedéstudományi és idősgyógyászati intézete, amelyet az Egészségügyi Világszervezet (WHO) is elismert. Ugyanebben az évben Aslab elkészítette a Gerovital-H3 vitamint, amit 1957-ben, az olaszországi Veronában mutattak be a 4. Nemzetközi Öregedéstudományi Kongresszuson. A későbbiekben számos ország (USA, Németország, Anglia, Japán, Olaszország, Ausztria és Románia) tudósai tanulmányozták a formulát, és a Gerovital H3-kezelést hatékonynak találták. A vitamin hatékonynak bizonyult bizonyos öregedéssel kapcsolatos betegségek kezelésében is, mint például az érelmeszesedés és a pigmenthiány. A Geriátriai Intézet kezeléseit 40 év felettieknek ajánlották, mert ebben a korban kezdi elveszíteni a test a rugalmasságát és hajlékonyságát. A kezelés során a vitaminterápiát kiegészítve a betegek izmait erősítették tornával és speciális masszázsokkal. Aslan kutatásai szerint a H3 vitamin sikeresen veszi fel a harcot a bőr öregedésével és serkenti a sejtek regenerációját, javítja a bőr vérellátását és kiegyensúlyozza a faggyúelválasztást.
Aslan az öregedés megelőzésére fordította figyelmét, miközben a magukra maradt idősekkel is foglalkozott. Ezektől a nehéz sorsú emberektől nem volt hajlandó beszedni az ápolási otthon díját, ezért a hatóságok másfél millió lejt követeltek rajta. Hét év pereskedés után a bíróság végül felmentette. Az ítélet későn született meg, Aslan halála előtt mindössze öt hónappal. A terápiát számos ismert politikus, így Charles de Gaulle, John F. Kennedy, Konrad Adenauer, Mao Ce-tung és Ho Si Minh is több alkalommal kipróbálta, csakúgy, mint a művészvilág nagyjai közül Marlene Dietrich, Lilian Gish, a Gábor Zsazsa nővérek, Charles Chaplin, Kirk Douglas és Salvador Dalí. A hírességek nyomán a Gerovital bekerült a köztudatba, és bár sokan megkérdőjelezik alkalmazásának eredményességét, elsősorban arra alapozva, hogy az amerikai FDA nem vette fel listájára, ma a világ több mint húsz országában használják, mint öregedésgátló készítményt.
Ana Aslan 1988. május 19-én halt meg, egy keddi napon az Elias Kórházban. Utolsó kívánságát visszautasították: szerette volna, ha pap temeti el az anyja és a testvére mellé a Kalindero-Danielopolu kriptába. Ehelyett a bukaresti Bellu temetőben helyezték végső nyugalomra, vallásos temetés nélkül. Halálával az 1989 előtti Románia gyógyászatának egyik meghatározó személyisége távozott. (Wikipédia)
Az 1970-es években a világ minden tájáról több ezer beteg érkezett a bukaresti Geriátriai Intézetbe. Sokukkal anyanyelvükön beszélt. Egyszer, mivel az intézetben már nem volt szabad hely, a perui énekesnőt, Yma Sumacot irodásjánban „szállásolta el”.
A Gerovitalról beszélt a világ, és Ana Aslan ismertebb lett, mint a Ceausescu házaspár. Szerették és értékelték, ami a kommunista gondolkodásmódban megbocsáthatatlan tény volt. És ezért meg kellett fizetnie. Elena Ceausescu irigy volt rá, bosszantotta, hogy mindenki Ana Aslanról kérdezgette. De rájött, hogy kereskedelmi szempontból jobb, ha hagyja őt dolgozni. Végül súlyos csapást mért Ana Aslan professzorra. Rávette a rezsimet, hogy a gerontológiai intézetben az általa gondozott összes idős ember költségeit neki számítsa fel. Mi több, be is akarták börtönözni. Két évig tartó vizsgálatot indítottak, amelynek eredményeképpen 900 ezer lejes kártérítést róttak ki Ana Aslanra. (A fizetése 9 ezer lej volt, egy autó akkor körülbelül 60 ezer lejbe került.) Hét évig járta a bíróságokat. Amikor Ana Aslan elegánsan öltözve belépett a tárgyalóterembe, a bírák felálltak. Még Elena Ceausescu gyűlölete sem tudta csökkenteni a tiszteletet, amelyet az egész társadalom tanúsított a világhírű világhírű személyiség iránt.
Halála előtt öt hónappal felmentették, bebizonyosodott, hogy az időseket egy tudományos program részeként kezelték, hogy teszteljék az általa szabadalmaztatott gyógyszereket.
Élete végén mégis a kommunizmus mondta ki az utolsó szót, nem a végakarata szerint temették el. (Kollégáinak vallomásaiból, 1989 után…)
