Már az 1981 tudománytörténeti kongresszus előtt tudtuk, hogy itt lesz Taton. A „nagy” René Taton. A románra is lefordított négykötetes Histoire générale des sciences főszerkesztője. Miért készült mégis az utolsó pillanatban ez az interjú? Mert a hírnév megrémíti a riportert! Halogatja a „leszólítást”. Már a záróülésre gyülekeztek a részvevők, amikor összeszedtem minden bátorságomat, és megszólítottam. Nem történt semmi különös. Taton professzor készségesen követett a „press room”-ba és – bekapcsoltam a magnetofont.
– Első kérdésem természetesen a nagy műre vonatkozik. Hogyan fogott hozzá?
– Mesterem, Gaston Bachelard egy alkalommal azt mondta nekem, hogy jó lenne egy általános tudománytörténetet írni. Együtt mentünk el a kiadóhoz, aki egyetértett elképzelésünkkel. De csak két kötetet vállalt. A kettőből aztán három lett, majd a háromból négy. Mert minél inkább közeledünk a jelenkorhoz, a tudomány fejlődése egyre szélesebb mederben zajlik, s ezzel párhuzamosan nő a szerzők száma is. Az elején húsz szerzőt akartam bevonni, s a végére számuk száznál is többre duzzadt. Elkészítettem az egész mű általános tervét, amelyet aztán többször megváltoztattam, mert felmerültek más szempontok is, de főként mivel nem akartam mellőzni a szerzők egyéniségét. S tettem mindezt annak függvényében, hogy szélesebb vagy keskenyebb tudománytörténeti sávval foglalkoztak. Az első – ókori és középkori tudománnyal foglalkozó – kötet szerzőinek sorába csak az illető korok igazi szakértőit vettük fel, olyanokat, akik ismerik az adott kultúra nyelvét is. Ugyanis véleményem szerint eredeti nézőpontja csak annak lehet, aki eredeti szöveggel dolgozik!
Talán az első kötet szerzőinek a száma kisebb volt, mert valamennyien egy-egy nagyobb kor tudományosságát tárgyalták. Amint elértünk azonban a XVII. századhoz, a szerzők száma megszaporodott, mert ott már a különböző tudományágakat más-más szerző kellett hogy vállalja. A továbbiak folyamán számuk annyira megnövekedett, hogy például csak a XX. század matematikáját tíz különböző szakértőre kellett bízni. Hasonlóképpen az asztronómiához is tíz szerzőt hívtunk meg. Mindez persze bonyolította a szerkesztői munkát, mert nekem kellett az egészet összefognom, tiszteletben tartva a szerzői szabadságot. Hosszú-hosszú vitáim voltak a szerzőkkel a szerkesztés során. A vitákban két szemponthoz ragaszkodtam: egyrészt a tények, másrészt a szerzői szabadság tiszteletéhez.
– Hogyan fogadták a művet más tudománytörténeti hagyományokkal rendelkező
kultúrákban? Például az angolszászok?
– Az angolszászok lefordították, s ez már önmagában elismerést jelent. Persze, a kritika
sem hallgatott, ugyanis egy ilyen mű nem foghat át mindent. Vannak szerzők, akiket nem idéztünk. S ezt ugye fel lehet róni. De véleményem szerint egy hasonló mű olvasható kell hogy legyen, nemcsak szakemberek, hanem a művelt közönség körében is. Ez a könyv nem lehetett adathalmaz. Az ilyesmit kellemetlen olvasni. Ezek voltak az elképzeléseim, amelyet a szerzők többé-kevésbé betartottak.
– A szerzők szakszerűségre való törekvése milyen fejezeteknél okozott vitát?
– Például az állattan fejezetnél. Az állatok leírása gyorsan átalakulhatott volna kataló-
gussá, ha nem vagyok eléggé határozott. Egyszerűen megtiltottam ezt. Hasonlóképpen nagy nehézségeim voltak a XX. századi matematika fejezetével. Mert azt matematikusok írták. S akkor azt mondtam: fi gyelem, ez a mű nem szakembereknek, nem matematiku-
soknak készül. De hát a XX. századi matematika annyira elvonttá vált, hogy e szövegek olvasása így is nehéz.
– Tudományszociológiai dilemmák nem okoztak gondot?
– Dehogynem. Ha például az ókori fejezeteket szemügyre vesszük, ott a tudományt
civilizációkon belül kellett tárgyalni. De véleményem szerint a reneszánsszal kezdődően a tudományokat nem civilizációkon belül, hanem világjelenségként kell vizsgálni, tudo-
mányágakra tagolva. Persze, azért a kötetek végén különböző régiók fejlődésével is foglalkozunk. No meg aztán fi lozófi ai vitákba is bonyolódunk, különösen a XVII. század megítélésében. Nagy vitáim voltak, de gyakran egyetértettem partnereimmel. Különbözőképpen ítélik meg a modern tudomány születésének körülményeit, de ugyanez a helyzet a maival is. Vita tárgya a különböző tudományágak fontossága, ezek episztemológiai súlya.
Nagyon soká tartott ez a munka. Tíz évem ment rá…
– Ha most kezdene a mű tervezéséhez, szerkesztéséhez, mit csinálna másképp?
– Ha most kezdeném… például, van egy fejezet, amely a XIX. századi biológia és or-
vostudomány közötti kapcsolatot tárgyalja. Ma ezt másként értelmeznénk. Aki annak idején ezzel a kérdéssel foglalkozott, történész volt, s nem látta elég világosan az orvostudomány és a biológia fejlődése közötti kapcsolatot. Ami a matematika fejezetet illeti, azt szeretném, hogy egy úgynevezett univerzális matematikus az egészet átnézze, hogy egységesebb legyen a koordináció. Különben a munka kezdetén a legnehezebb talán a XX. századi tudomány volt, mert itt minden állandóan mozgásban van. A terv elkészülte és a két mű között óriási a különbség. Utólag került be a rádióasztronómia fejezet és a műholdakról szóló. Ma ezeket a fejezeteket teljesen át kell írni, ki kell egészíteni. Itt nemcsak a fejlődés követése okoz nehézséget, hanem annak eldöntése is, hogy hol kell lezárni egy fejezetet.
– Tapasztalataim szerint a tudománytörténészek nagyon különböző úton-módon
választják ezt a kutatási területet. Ön hogyan választotta ezt a hivatást?
– Falun születtem. Apám gazdálkodó volt. Tanulmányaim a megszokott mederben zajlottak, s a második világháború előtt elkezdtem matematikát tanítani, de folytattam a tisztán matematikai kutatást is.
– Milyen szakágban?
– Differenciálgeometriával foglalkoztam, de lassan-lassan a matematikatörténet bűvkörébe kerültem. Karrieremben a Gaston Bachelard-ral való megismerkedés fordulópontot jelentett. Sokat beszélgettünk, s megállapodtunk doktori tézisem tekintetében is. A differenciálgeometria történetét vállaltam. Tehát még matematikus koromban bekapcsolódtam a tudománytörténeti kutatásba. Aztán beléptem a CNRS-hez – a Tudományos Kutatás Országos Központja –, és ugyanakkor megkezdtem tudománytörténeti előadásaimat a társadalomtudományi főiskolán. Eleinte Alexandre Koyré mellett – talán hallott róla.
– Igen, a nagy episztemológus.
– Igen, s amikor ő meghalt, engem kineveztek a helyébe. Mivel doktoranduszaim is voltak, szélesítenem kellett kutatási területemet. A matematikatörténet mellett felkaroltam a kémia, a fi zika, az asztronómia és az intézmények történetét is. Itt van például egy afrikai, aki doktori disszertációját az afrikai tudománytörténetről írta. Nagyon nehéz munka, mert nincsenek írott dokumentumok. Mások, szintén afrikaiak, disszertációt írnak a nyugati matematika történetéből, ezzel szemben egy francia doktoranduszom a kínai matematika történetével foglalkozik. Egy csoportunk a csillagászat történetét írja meg, és Kopernikusz művének nagy francia kiadását készítjük elő. Hasonlóképpen foglalkozunk egy nagy kémiatörténettel is. Jelenleg az általános tudománytörténethez hasonló munka készül nálunk, az Általános asztronómiatörténet, amelyet egy angol tudós koordinál, s a négy kötet közül az egyiket én szerkesztem. Azt a kötetet, amely a legközelebb áll a matematikához, az égi mechanika kötetét. S most újból ugyanazokkal a problémákkal kerülök szembe, mint annak idején: tárgyalni a szerzőkkel – ahány, annyi sajátos temperamentum, vannak, akikkel könnyen szót értek, vannak, akikkel nehezen. Egyes szerzők szövegük minden vesszőjéhez ragaszkodnak, vannak, akik megígérik és nem tartják be a határidőt, mások meg sem írják, s mást kell helyettük találni.
– Különös, én azt hittem, hogy ilyesmi csak a lapszerkesztésben fordul elő, nem pe-
dig ilyen nagy jelentőségű művek kiadásánál…
– Ó, ez gyakran előfordult az Általános tudománytörténetnél is. S az is előfordult, hogy
nem volt kivel behelyettesíteni a szószegő szerzőt, s megírtam én a fejezetet.
– Tudomásom szerint munkássága nemcsak ilyen nagyméretű, több szerzőt mozgó-
sító művek koordinálására szorítkozik.
– Írtam én más könyveket is, és persze sok cikket, tanulmányt. A Causalité et accident
dans la découverte scientifi que (Okság és véletlen a tudományos felfedezésben) című
könyvem a felfedezés különböző vetületeiről szól, bizonyító példákkal és elemzésekkel.
Lefordították angolra és több más nyelvre, még japánra is. Jelenleg fokozott érdeklődés nyilvánul meg a tudományos alkotókészség iránt, mert a történészek belátták, hogy na-
gyon érdekes elmondani azt, hogy mikor született meg egy felfedezés, de még érdekesebb az, hogyan.
– Ez a kérdés persze összefügg a tudománytörténeti alapállás megválasztásával,
hogy tehát internalista vagy externalista megközelítési módot választ-e a kutató…
– Így van. Amikor még matematikus voltam, s csak a matematikatörténettel foglalkoz-
tam, kifejezetten internalista voltam. Aztán egyre inkább észrevettem a többi vonatkozásokat is, és megpróbáltam ezeket bevonni. Ez annál is könnyebb volt, mert írtam néhány tudományos életrajzot. Amikor a matematikusnak már nemcsak a művét vizsgáltam, hanem személyiségét és karrierjét is, észrevettem, hogy a mű elválaszthatatlan egyéniségétől, amit a környezet kultúrája nagymértékben befolyásol. Ugyanebben a korszakban egyre fontosabb lett az externalista irányzat. Felismerték, hogy Newton nemcsak az egyetemes tömegvonzás és az optika törvényeit fedezte fel, de foglalkozott kémiával, teológiával és bibliai kronológiával is. Így jobban megérthető egész műve. S ez érvényes minden tudósra. Viszont azt sem hiszem, hogy mindent megmagyarázhatunk külső tényezőkkel, noha azok igen fontosak. Én… visszatartom magam a divatok csábításától, de azért amit pozitívnak vélek, azt hasznosítom. A francia filozófi ában közismerten gyakoriak a divatjelenségek, vannak új áramlatok, amelyek két-három évig fejlődnek, s akkor mindenki arról beszél. Aztán egy újabb áramlat elfeledteti a tegnapit. A tulajdonképpeni internalista történet eltűnt, kivéve talán a matematikát, mert ott még mindig inkább alkalmazható.
– Ez a mérsékelt externalista szemlélet milyen nagyobb szabású kutatási tervekben
ölt testet?
– Az egyik ilyen programunk a nagy francia forradalom korszakának tudományos fejlődésével foglalkozik. Megkíséreljük megvilágítani, hogy a forradalom különböző szakaszai miként hatottak a tudományos kutatásra, s egyáltalán milyen szerepet játszott a forradalom. Amikor azt mondjuk, hogy francia forradalom, akkor arra a nagy periódusra gondolunk, amely a forradalom kibontakozásával kezdődik és Napoleon 1815-ös bukásával ér véget.
– Csak francia kutatókra támaszkodnak?
– Mint ahogy az Általános tudománytörténetnél, itt is közreműködnek külföldiek. Jelenleg Párizsban velünk dolgozik egy amerikai professzor, akit ugyanez a kérdés foglalkoztat. Különben sok külföldi tanár és kutató munkatársunk van, s így megismerjük más országok kutatási módszereit, stílusukat. Egy másik program a nagy svájci tudós, Euler levelezésének a kiadását célozza. Ez svájci-szovjet-francia együttműködéssel történik.
A múlt évben megjelent egy kötet, amelyet szovjet kollégámmal, a nagy szovjet matematikatörténésszel, Adolf Juskeviccsel együtt koordináltam – nagyon jó barátságban. Komoly levéltári kutatásokat igényel az Euler-kötet a Szovjetunióban, Németországban, Svájcban és Franciaországban, mert Euler rendkívül kiterjedt levelezést folytatott. Ezeken kívül a már említett Kopernikusz-kiadást lengyel kollégákkal együtt csináljuk.
– S végül – a kongresszus befejezése után – e hosszú távú programok irányítása mel-
lett még milyen feladatok várják otthon, Párizsban?
– Erre nehéz válaszolni. De megpróbálom. Hamarosan újrakezdődnek az egyetemi előadások, találkozom a diákokkal, s folytatódnak a sok-sok órát felemésztő beszélgetések. Várnak befejezetlen cikkeim is. Most már sürgősen véglegesítenem kell egy cikket a Zürichben megjelenő nagy filozófiai enciklopédia számára. Aztán a jövő hónapban Mexikóba utazom, ahol egy kollokviumon tartok előadást: episztemológiai eszmefuttatást a tudományos életrajzok tudománytörténeti fontosságáról. Szinte elfelejtettem: a vakáció alatt megkaptam az Általános asztronómia történetéhez írott cikkek egy részét. Ezeket el kell olvasnom, meg kell írnom a saját részemet, s ez egy évre már alaposan lefoglal. De meg szeretném írni a Causalité folytatását, mintegy a második kötetét, amelyben a tudomány társadalmi környezetével foglalkoznék. Ezek a terveim, majd meglátjuk, hogy mi készül el.
A Hét, 1981. szeptember 18. (XII. évf. 38. sz.)
