Paul Caravia neve nem ismeretlen a kultúrszociológia iránt érdeklődő hazai olvasó számára. Tudományos dolgozataiban főleg információelméleti szempontból vizsgálja a kultúrát, a metaedukációt, az információs rendszerek hatékonyságát a nevelésben stb. A kultúráról vallott felfogása sok tekintetben megközelíti az Abraham Moles-ét, akinek nemrégiben román nyelven is megjelent művéhez (Sociodynamique de la Culture – A kultúra szociodinamikája) ő írt bevezető tanulmányt.
– Véleménye szerint miért került sor ennek a könyvnek a lefordítására?
– Van néhány igen fontos érv, amely a könyv kiadása mellett szól. Abraham Moles az európai kultúra képviselője, tehát közel áll a mi művelődési mintáinkhoz. Bár Amerikában is dolgozott, sikerült az ottani szemléletet európai struktúrákra lefordítani, azokhoz igazítani. A másik ok az lenne, hogy a kultúra modern megközelítése – a strukturalista és információelméleti, valamint szemantikai megközelítés – Abraham Moles-nál viszonylag könnyen érthető, ami annál fontosabb, mivel nálunk nem nagyon kísérleteztek ilyen megközelítési módszerekkel.
– Hozzátenném, hogy szociológusaink nem foglalkoztak a kultúrával – mint globális társadalmi jelenséggel, helyével és szerepével – olyan értelemben, illetve igénnyel, amint Abraham Moles és ön.
– Igen, eddig tipikusan európai, de egy korábbi korszakra jellemző szempontok alapján foglalkoztak a művelődés kérdésével. A hagyományos kultúrfilozófia néhány meghatározó tényezőt emelt ki, mint a mentalitás, az etnikum, az erkölcs stb. Az utóbbi időben megjelent munkák sem szakítottak e szemlélettel, hanem csak a korábbiakat értékelték át. Természetes tehát, hogy megnőtt az igény az olyan szemlélet iránt, amely tudományos módszereket használ rendkívül bonyolult jelenségek tanulmányozására, ami egészen más, mint az esszé-stílusú, általánosságokban tobzódó, filozofáló megközelítés.
Persze, hogy csábító Abraham Moles és a hozzá hasonlók szemlélete, mert a gazdasági tényező fontosságának tényleges elismerésén túlmenően olyan módszereket ajánl, amelyek segítségével behatolhatunk a művelődési jelenségek belsejébe. E módszerek különböznek azoktól a lírai leírásoktól, amelyekre nem egy szerző ragadtatta magát valamely nép kultúrájának szentelt munkájában. A hagyományos szemléletűek számára az Abraham Moles-féle megközelítési mód túl bonyolultnak tűnik, mert olyan eszközöket és módszereket vonultat fel, amelyeket eddig inkább a természettudományokban használtak. Tulajdonképpen arról van szó, hogy a humán- és természettudományok közötti szakadást haladtuk meg; nem a jelenségek lényegének tekintetében, hanem közös módszertani eszközök létrehozásával. Mert végeredményben a tudományos módszer bevezetése nem változtat a kultúra jelenségein vagy lényegén, mindössze a tanulmányozást teszi hatékonyabbá.
– S. P. Snow vetette fel a két kultúra között tátongó úr kérdését. Gondolom, ez is szóba hozható itt.
– Sajnos, én csak nemrég olvastam az esszét, az első kiadást, amelyben Snow még csak vázolja a modern kultúra dichotómiáját, megosztottságát. Mindennapi megfigyelései során rájött, hogy a humán- és természettudományos szakembereket egész világ választja el, két különböző nyelvet beszélnek, következésképpen gondolkodásuk is teljesen más jellegű, és a közöttük létrehozható kapcsolat szinte alkatilag kizárt. Véleményem szerint ez a dichotómia átmeneti állapot a kultúrában, mert a fejlődés során az episztémikus kultúra korszakából a társadalmilag hatékony kultúra korába lépünk. Az episztémikus kultúra a tudás, a megismerés éthoszát vallotta. Az öncélú megismerés különleges emberi privilégium, gondoljunk csak a Faustra, a megismerés, a keresés drámájára. A megismerés az ember végcélja; ez döntő jellemvonása volt az eddigi kultúrának, még ha az ember közben cselekedett is. Ezzel szemben a kortárs kultúra szerkezetileg más, illetve mássá alakul, és ennek néhány eleme máris fellelhető. Ezt a kultúrát szervező típusúnak nevezném, ami azt jelenti, hogy funkciója nem pusztán a megismerés, hanem elsősorban a cselekvés, a szervezés.
– Ha a kultúra ilyen irányban fejlődik, nem áll fenn az a veszély, hogy prakticista egyoldalúságba torkollik?
– A kultúrának ez a típusa meghaladja a hagyományos pragmatikus szemléletet, nem az individualista hasznosságot, hanem az emberi nem legfőbb hivatását, az alkotást és a szervezést tartja szem előtt. Ha igaz, hogy a társadalomban és a természetben, tehát az egész ökológiai rendszerben, amelyben az ember él, érvényes a termodinamika második törvénye (természetesen lélektani-társadalmi megszorításokkal, hogy ne tűnjön úgy, mintha ex abrupto átültetnénk a fizikai törvényeket a társadalomba), akkor nincs más megoldás az emberélet megmentésére, mint hogy minden energiát az entrópia növekedésének meggátolására fordítunk. És akkor az alkotókészség, a szervezőkészség követelményének hangoztatása nem önkényesen választott szellemi irányzat, nem a népéletből sarjadó spontán szemlélet, hanem objektíve érvényes szükséglet. Véleményem szerint tényleges „ontológiai” erőfeszítésről van szó, amely meghalad minden lélektani vagy társadalmi motivációt.
– Észlelhetők-e, véleménye szerint, a tudomány fejlődésében olyan jelenségek, amelyek éppen ezt az erőfeszítést bizonyítják?
– Hallatlanul megnőtt a tudományos érdeklődés az olyan kutatások iránt, mint a matematika, a logika, a nyelvészet, amelyek pusztán a megismerés kérdésével foglalkoztak és meglehetősen zártak voltak. Ezek ma rendkívül fontosakká váltak. A logika például oda fejlődött, hogy hatékonyan használható a megismerési és cselekvési mezőben; ma már praxeológiai logikáról is beszélünk. A matematika is egyre gyakorlatibbá válik; csak a játékelméletet és a valószínűségszámítást említem. Ezek növelik létünkben a véletlen kiküszöbölésének lehetőségét. Nem pusztán gazdasági életfeltételeinkre gondolok itt, hanem olyan mutatókra is, mint a társadalmi fizikai környezet, a szellemi élet állapota, az egyén lelkiállapota. Végeredményben létünkön az élet minőségét befolyásoló összes tényezőt értem.
Vagyis pontosabban nem az élet, hanem a szervezés minőségéről beszélnék. Az utóbbi indikátor magába foglalja az előbbit, de ugyanakkor az objektivitás magasabb fokával rendelkezik, és kifejezi az egész lét megszervezésének objektív szükségességét. Egyébként nemrégiben javasoltam, hogy ezt az indikátort használják a népesedési optimum megállapításánál.
– Végül is mi az információelméleti alapja a szervező típusú kultúráról szóló hipotézisnek?
– A kultúra funkciója nemcsak az információ felhasználása, hanem a cselekvés is. Már Arisztotelész óta megkülönböztetünk cselekvést és megismerést jelölő információt. Az utóbbit, a gnozinformációt, amely a valóság megfigyeléséből származik, tárolni, rendszerezni, osztályozni lehet; ahogy Moles említi, ez a világ „memoriaegysége”.
Mi a fontos itt? Az információt nem lehet shannoni fogalmakban, statisztikailag kifejezni, hanem egy átfogóbb felfogásra van szükség, azaz figyelembe kell venni a szemantika vívmányait, ahol az információ tartalma és szerkezete elsőrangú figyelmet kap, különösen a szellemi és a társadalmi élet terén. Akkor e két típusú információ alapján elképzelhetünk egy, a társadalmat magyarázó paradigmát, amelynek alapján észlelhetjük a környezet különböző szervezettségi fokait, a gnozinformációtól a társadalmi (irányító, döntő) információn keresztül a társadalmi közeg negentrópiájának kialakításáig. Maga a környezet (environ) az a konkretizált információ, amit a társadalom megszerzett és át tudott alakítani negatív entrópiává.
Az environ nem a természet, hanem az ember tudatos alkotása. A szakértők kimutatták azt az ellentmondást, hogy a gnozinformációt kevesebb energiával lehet beszerezni, mint amennyi a negatív entrópiává alakításához szükséges. Ezt az elvet (nem mechanikusan) alkalmazva a társadalmi életre, az emberi erőfeszítéseket, törekvéseket ki lehet fejezni vele.
A mi értelmezésünkben az információ nemcsak gnozikus üzenetet hordoz, hanem (ha tökéletesednek a megfelelő technikák) hatékonyan át is alakítható negentrópiává. A szervezési kultúra lényegében nem egyéb, mint olyan magatartás- és cselekvésmodellek kidolgozásának képessége, amelyekkel az ember jobban felkészülhet a beszerzett információk társadalmi cselekvéssé alakítására. Az azonban csak akkor sikerülhet, ha a tudomány a jelenlegi kvantitativista szemléletről áttér egy minőségibbre. Ne gondoljuk azt, hogy a tudomány – jövőbeli fejlődési fokain, amikor hatékonyabban lép fel az entrópiával szemben – kiszorítja a költészetet, a művészetet!
Mert nem arról a tudományosságról lesz szó, amelytől ma tartanak a humaniórák. A szervező-kultúrában a művészetnek is szervező szerepe lesz, utalok itt például a design-ra. De vonatkozik ez minden művészeti ágra; mindegyik megváltoztatja funkcionalitását, mert egyre hangsúlyozottabban, tudatosabban kerülnek majd előtérbe az emberi kapcsolatok, az emberi kommunikáció szükségességének, megismerésének és megoldásának kérdései.
Persze, ezt nem szabad leegyszerűsítve értelmezni, én csak a kultúra új funkciójának a tudatosítását vetettem fel. A szervező-kultúra magatartás, nem módszer, amelyet ilyen vagy olyan elsődleges szükséglet kielégítésére felhasználhatunk.
Végeredményben az emberi társadalom az a struktúra, amely képes információt gyűjteni, képes a környezetet megszervezni, és ezzel megakadályozza az entrópiás folyamatokat. Ennek érdekében információs rendszerünk óriási méreteket ölt, amelyek megsokszorozzák az ember teljesítményét, a számítógépek pedig egyenesen ösztönzően hatnak az emberi alkotókészségre. Nem hiszem, hogy a modern technológia, miután a gép egy halom rutinmunkától megszabadítja az embert, zsákutcába juttatná a társadalmat. A fontos az, hogy jelenleg a világnak szüksége van tisztázott, jól kiválogatott információra.
– Miért beszélnek egyesek oly gyakran információrobbanásról?
– Tulajdonképpen nálunk ez még nem jelent különös veszélyt. Az információözön alatt, ahogy Moles mondja, bizonyos értelemben áldozatokká válunk: a klasszikustól eltérő szerkezetű gondolkodás alakul ki. Az előbbiben az iskola egységesen adagolta a korlátozott mennyiségű információt. Ma minden irányból információval bombázzák az embert, s nincs erőnk ezt rendezni; ismerettöredékekkel dolgozunk, és ennek az eredménye a mozaikszerű kultúra.
Nos, nem hiszem, hogy ez teljes egészében így lenne! Végeredményben az információ elmélete és gyakorlata azért született, hogy tökéletesítse a valóság megismerését, hogy végeredményben helyes és hatékony döntéseket hozhassunk a változás érdekében. Vajon a döntéselmélet nem használ gazdag információs bázist? Szó sincs róla! Csakhogy nem a mass médiára alapoz, ahol az információ ötletszerűen, kiszámíthatatlanul özönlik: a szakember tudja, hogy milyen információra van szüksége, tudja, hogyan szervezze meg azt, és milyen döntést hozzon.
Az én hipotézisem az, hogy egy olyan korban, amelyben az információ létszükségletté vált, sajátos típusú nevelésre van szükség. Ezt metanevelésnek (metaeducation) nevezném: nemcsak fizikát-kémiát, biológiát stb. tanulunk, hanem emellett megtanulunk különböző területekről információt gyűjteni, megtanulunk szelektálni a rengeteg forrás között, ami a valóságról rendelkezésünkre áll. Nemcsak a könyveket fogjuk használni, hanem a mass médiát is, meg kell tanulnunk a komputerrel beszélni. A metanevelés tehát általánossá fog válni, mert felette áll minden eddiginek, amely valamilyen készség kialakítására helyezte a hangsúlyt: megtanít hatékonyan bánni az információval.
Éppen ezért hasznosnak tartom mind az információ manipulálói, mind a közönség számára az olyan könyvek kiadását (tehát a Moles-ét is), amelyek felfogásukban-módszerükben az információáramlás ésszerűsítésének lehetőségeit kutatják.
–- Mit kell feltétlenül elsajátítaniuk ebből a könyvből a mass media „dolgozóinak”?
– Tanulják meg az üzenetgyártás mesterségét minél jobban, hogy ne csak „bombázzák” a közönséget, hanem teremtsenek összhangot az üzenet és a megváltoztatásra szánt társadalmi valóság között.
Megjelent A Hét V. évfolyama 31. számában, 1974. augusztus 2-án.