Az egyetlen csodálkoznivaló az AUR sikerén az, hogy csak most következett be.
Jó hazai szokás, hogy a romániai politikai kérdéseket csak egy burokban, a nemzetállami kereteken belül értelmezik. Ez az elemzési módszer még Észak-Koreánál sem működne, mert még rájuk is hatással vannak a globális folyamatok, nemhogy egy olyan országnál, mint Románia, amelyik az EU-nak fontos a kibocsátott olcsó munkaerő, a természeti források és piac miatt, illetve a NATO-nak, geopolitikai szempontból.
Az AUR egy globális trend részeként jelent meg Romániában, nyilvánvalóan helyi sajátosságokkal. Két tényezőre térek ki.
Az első: a politikától való elidegenedés és annak utóhatásai. A választók mindössze 31,84 százaléka hitte el, hogy van értelme a választásokon való részvételnek; ez persze nem azt jelenti, hogy a maradék 68 százalékot nem érdekli a közélet, sokan egyszerűen csak úgy érezték, hogy ehhez a bohózathoz nem járulnak hozzá.
A nemszavazók démonizálása nemzetközi sportág: a politikai osztály úgy várja el a legitimációt „a néptől”, hogy nem dolgozik meg érte, azaz a szavazókra hárítja a felelősséget. (Olyan ez, mint amikor anno egy sepsiszentgyörgyi szakiskola igazgatója azt mondta nekem, hogy azért bukott meg náluk mindenki az érettségin, mert „hülyék”. Ismételten gratulálok neki.)
Csak hát a depolitizáció – a politikától, esetünkben a választásoktól való távolmaradás – nem „a nép” felelőssége: ha nem bíznak senkiben, akkor nem bíznak senkiben. Szívük joga. És ez, akárhogy számolgatjuk, 68 százalék. Több mint kétharmad. Ilyen válságok ágyaznak meg a populizmusnak: korunkban elsősorban a jobboldalinak.
Az AUR sikere részben azon múlott (túl azokon, amikre már rámutattak sokan: magyarellenesség, egyházi összefonódás, digitális jelenlét, erős szervezetépítés stb.), hogy az eddigi politikai osztály hiteltelenségére ügyesen épített: magát az eliten kívül pozícionálta, és „a néppel” egy oldalon jelenítette meg. Máshonnan nézve, felrúgta azt a langymeleg konszenzust, amelyik éppen, hogy hozzájárul a legitimáció sorvadásához, a folyosói összekacsintásokat, elvtelen koalíciókat, pártok közötti turizmust és így tovább. Az AUR egyelőre a szavazók egytizedét nyerte el, de ezzel már megmutatta, hogy a probléma súlyos. Ők Románia szimptómája.
Egy másik szempont: a baloldal hiánya. A PSD nem szociáldemokrata, a többi párt gazdaságpolitikája a neoliberális skálán mozog valahol: a tőkeérdekeket szolgálja, nem a dolgozókat, leépíti az állami kontrollt, átadja a terepet a vállalati döntéshozóknak. Ez is globális folyamat, és lassan fél évszázados, tehát szintén nem csak nemzetállami kereteken belüli jelenség. Éppen a nyolcvanas évektől halt el a baloldal is: amit azóta látunk, az bohózat. A baloldal a liberális „centrumhoz” simult, elfoglalta magát az identitáspolitikával, és nem mer javaslatokat tenni a kapitalizmus problémáinak kezelésére. Amikor pedig javaslatot tesz, akkor szélsőségesnek nevezik, a sajtó hadjáratot indít ellene, a politikai osztály összefog az elhallgattatására. Régi recept, és ez is globális. A mai „baloldal” egy szociálisan érzékeny liberális politikát folytat, nincs ezen mit szépíteni: legfennebb nem uszít nyíltan a hajléktalanok és szegények ellen, ennyire futja most neki. Nincs is mögötte senki, mert nem képvisel senkit.
Pedig volna dolga. Globális válságban élünk, tulajdonképpen válságról válságra ugrunk át. 2008-ra alig emlékszünk, mert már megint gazdasági válságot élünk meg, és ez alig ér majd véget, követi egy másik. Eközben tömegek nincstelenednek el, és egyre bizonytalanabbul élünk, nem lehet tervezni, a nemzetközi kormányzati és nemkormányzati szervek jelentős részének gazdasági „javaslatai” sem az egyenlőtlenség felszámolását célozzák meg, hanem a rendszer megmentését – ezek után nem csoda, hogy a nemzeti szuverenitás igénye felébred.
Az AUR éppen ennek a szuverenitás-igénynek a zászlóshajója. Amíg a többi párt lelkesen európázik és várja a megmentést, addig ők az elhagyott tömegekhez szólnak.
Persze a nemzeti szuverenitásnak sincs semmi értelme. De népszerű ígéret, és azért az, mert a másik kínálat sem működik: kinyitni a kaput a külföldi tőke előtt, és könyörögni, hogy kizsákmányolhasson. Aki az AUR-ra szavaz, nem feltétlenül irracionális, ahogy az sem, aki nem szavaz. Csapdahelyzet, amelyikből most nem igazán van menekvés. Ezzel főzünk: a rossz döntések valamelyikével.
Ez a helyzet így is fog maradni, amíg a hamis dilemmát nem oldjuk fel, amelyiknek egyik válasza a bezárkózás és nacionalizmus, a másik válasza pedig a kiszolgáltatottság ünneplése. Amíg nem épülnek fel helyi gazdaságok, nincs önszerveződés, dolgozói demokrácia, munkahelyi biztonság, tisztességes bérezés, a globális viszonyok egyenlőtlenségének lebontása, a nagyvállalatok társadalmiasítása, a lakhatási problémák kezelése stb., addig marad az AUR is. És azok is, akik miatt létrejött.
Rossz válasz rossz válaszokra
Az egyetlen csodálkoznivaló az AUR sikerén az, hogy csak most következett be.
Jó hazai szokás, hogy a romániai politikai kérdéseket csak egy burokban, a nemzetállami kereteken belül értelmezik. Ez az elemzési módszer még Észak-Koreánál sem működne, mert még rájuk is hatással vannak a globális folyamatok, nemhogy egy olyan országnál, mint Románia, amelyik az EU-nak fontos a kibocsátott olcsó munkaerő, a természeti források és piac miatt, illetve a NATO-nak, geopolitikai szempontból.
Az AUR egy globális trend részeként jelent meg Romániában, nyilvánvalóan helyi sajátosságokkal. Két tényezőre térek ki.
Az első: a politikától való elidegenedés és annak utóhatásai. A választók mindössze 31,84 százaléka hitte el, hogy van értelme a választásokon való részvételnek; ez persze nem azt jelenti, hogy a maradék 68 százalékot nem érdekli a közélet, sokan egyszerűen csak úgy érezték, hogy ehhez a bohózathoz nem járulnak hozzá.
A nemszavazók démonizálása nemzetközi sportág: a politikai osztály úgy várja el a legitimációt „a néptől”, hogy nem dolgozik meg érte, azaz a szavazókra hárítja a felelősséget. (Olyan ez, mint amikor anno egy sepsiszentgyörgyi szakiskola igazgatója azt mondta nekem, hogy azért bukott meg náluk mindenki az érettségin, mert „hülyék”. Ismételten gratulálok neki.)
Csak hát a depolitizáció – a politikától, esetünkben a választásoktól való távolmaradás – nem „a nép” felelőssége: ha nem bíznak senkiben, akkor nem bíznak senkiben. Szívük joga. És ez, akárhogy számolgatjuk, 68 százalék. Több mint kétharmad. Ilyen válságok ágyaznak meg a populizmusnak: korunkban elsősorban a jobboldalinak.
Az AUR sikere részben azon múlott (túl azokon, amikre már rámutattak sokan: magyarellenesség, egyházi összefonódás, digitális jelenlét, erős szervezetépítés stb.), hogy az eddigi politikai osztály hiteltelenségére ügyesen épített: magát az eliten kívül pozícionálta, és „a néppel” egy oldalon jelenítette meg. Máshonnan nézve, felrúgta azt a langymeleg konszenzust, amelyik éppen, hogy hozzájárul a legitimáció sorvadásához, a folyosói összekacsintásokat, elvtelen koalíciókat, pártok közötti turizmust és így tovább. Az AUR egyelőre a szavazók egytizedét nyerte el, de ezzel már megmutatta, hogy a probléma súlyos. Ők Románia szimptómája.
Egy másik szempont: a baloldal hiánya. A PSD nem szociáldemokrata, a többi párt gazdaságpolitikája a neoliberális skálán mozog valahol: a tőkeérdekeket szolgálja, nem a dolgozókat, leépíti az állami kontrollt, átadja a terepet a vállalati döntéshozóknak. Ez is globális folyamat, és lassan fél évszázados, tehát szintén nem csak nemzetállami kereteken belüli jelenség. Éppen a nyolcvanas évektől halt el a baloldal is: amit azóta látunk, az bohózat. A baloldal a liberális „centrumhoz” simult, elfoglalta magát az identitáspolitikával, és nem mer javaslatokat tenni a kapitalizmus problémáinak kezelésére. Amikor pedig javaslatot tesz, akkor szélsőségesnek nevezik, a sajtó hadjáratot indít ellene, a politikai osztály összefog az elhallgattatására. Régi recept, és ez is globális. A mai „baloldal” egy szociálisan érzékeny liberális politikát folytat, nincs ezen mit szépíteni: legfennebb nem uszít nyíltan a hajléktalanok és szegények ellen, ennyire futja most neki. Nincs is mögötte senki, mert nem képvisel senkit.
Pedig volna dolga. Globális válságban élünk, tulajdonképpen válságról válságra ugrunk át. 2008-ra alig emlékszünk, mert már megint gazdasági válságot élünk meg, és ez alig ér majd véget, követi egy másik. Eközben tömegek nincstelenednek el, és egyre bizonytalanabbul élünk, nem lehet tervezni, a nemzetközi kormányzati és nemkormányzati szervek jelentős részének gazdasági „javaslatai” sem az egyenlőtlenség felszámolását célozzák meg, hanem a rendszer megmentését – ezek után nem csoda, hogy a nemzeti szuverenitás igénye felébred.
Az AUR éppen ennek a szuverenitás-igénynek a zászlóshajója. Amíg a többi párt lelkesen európázik és várja a megmentést, addig ők az elhagyott tömegekhez szólnak.
Persze a nemzeti szuverenitásnak sincs semmi értelme. De népszerű ígéret, és azért az, mert a másik kínálat sem működik: kinyitni a kaput a külföldi tőke előtt, és könyörögni, hogy kizsákmányolhasson. Aki az AUR-ra szavaz, nem feltétlenül irracionális, ahogy az sem, aki nem szavaz. Csapdahelyzet, amelyikből most nem igazán van menekvés. Ezzel főzünk: a rossz döntések valamelyikével.
Ez a helyzet így is fog maradni, amíg a hamis dilemmát nem oldjuk fel, amelyiknek egyik válasza a bezárkózás és nacionalizmus, a másik válasza pedig a kiszolgáltatottság ünneplése. Amíg nem épülnek fel helyi gazdaságok, nincs önszerveződés, dolgozói demokrácia, munkahelyi biztonság, tisztességes bérezés, a globális viszonyok egyenlőtlenségének lebontása, a nagyvállalatok társadalmiasítása, a lakhatási problémák kezelése stb., addig marad az AUR is. És azok is, akik miatt létrejött.
Megjelent december 15én a Maszol Vélemény rovatában.