Múlt héten a német sajtó, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, közölte Olaf Scholz Stasi-aktáit. Mert bár végig Nyugat-Németországban politizált, még a szociáldemokraták ifjúsági szervezete, az Ifjú Szocialisták egyik vezetőjeként sokszor járt az NDK-ban, jóval a berlini fal leomlása előtt. Németországban mindenkiről minden további nélkül ki lehet kérni az NDK rettegett állambiztonságának kartáit.
Az akták önmagában nem jelentenek meglepetést. Azt ugyanis eddig is tudni lehetett, hogy Scholz politikuspalántaként radikális baloldali nézeteket vallott, hevesen ellenezte, hogy a NATO rakétákat telepítsen Nyugatra. Még megmozdulásokat is szervezett ez ellen. Annyira felkeltette a keletnémetek figyelmét, hogy a nem csak potenciális nyugatnémet szövetségest láttak benne, a nyolcvanas évek vége felé már szinte államfőket megillető fogadtatásban részesült a vasfüggöny mögött.
A dokumentumok nyilvánosságra hozatala után az ellenzékbe szorult kereszténydemokrata CDU-nál senkinek sem jutott eszébe, hogy a „kriptokommunista”, vagy bármi hasonló jelzővel illessék Scholzot, már korábban mindenki tudomásul vette, hogy egykor így gondolkodott.
Ráadásul Scholz később már az SPD haladó szárnyához tartozott. 2002-ben, parlamenti felszólalásaiban például monoton hangon védte a Hartz IV néven ismertté várt munkaügyi reformokat, amelyeket az SPD balszárnya és a szakszervezetek igencsak elleneztek, jóllehet ezek az intézkedések gyorsították fel a gazdasági növekedést. Scholz ekkor kapta a nem túl hízelgő Scholzomat gúnynevet.
A tavalyi kormányalakítás előtt is mindenki meggyőződhetett arról, Scholz mennyire haladó szellemiségű, eszébe sem jutott bevonni a kormányba a Balpártot, a liberálisokkal kívánt egyezkedni. Az akták tehát önmagukban nem mondanak semmit, azaz egyvalamit mégiscsak: akad olyan hely Európában, ahol képesek voltak szembenézni a múlttal.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. január 18-án.
