Nagyapáinktól, dédapáinktól tudhatjuk, hogy a felszabadító orosz hadsereg gyakran embertelenül viselkedett Magyarországon, különösen a Távol-Keletről érkezett katonák tűntek ki a kegyetlenségükkel. A második világháború és a mai, Ukrajna elleni agresszió között az a nagy különbség, hogy ma már szinte minden háborús bűnt dokumentálni lehet a mobitelefonokkal. Az egész világ láthatta a sokkoló felvételeket Bucsából és más településekről, ahogy hátrakulcsolt kezű embereket végeztek ki az orosz katonák. És egy fotós azt mondta, a képek nem is mondanak el mindent: még mindig érzi az orrában azt a szörnyű bűzt, ami ellepi a környéket.
Az ukránok egyszer már átéltek egy hasonló népirtást, a harmincas évek elején, bár vita zajlott arról, valóban genocídium történt-e. Alekszandr Szolzsenyicin, A Gulag szigetcsoport szerzője párhuzamot látott az 1932-33-as ukrajnai élelmiszerválság és tíz évvel korábbi oroszországi éhínség között, szerinte az állam elhibázott gazdaságpolitikája vezetett a tragédiához. Robert Conquest brit történész, aki elsőként foglalkozott átfogóan a sztálini rémtettekkel, ezzel szemben megállapította, az ukránok tömeges éhhalálát nem a terméskiesés okozta, hanem Moszkva szándékos politikájának következménye volt. Yves Ternon francia orvostörténész sikerkönyvében (Guerres et génocides au XXe siècle) pedig azt közölte, kellően bizonyított a népirtás ténye a holodomor idején. 2008 októberében az Európai Parlament állásfoglalásában már „szándékosan keltett ukrajnai éhínségről” tett említést.
A holodomor népirtássá minősítéséhez tehát évtizedeknek kellett eltelniük. Most azonban minden technikai eszközt be kell vetni, hogy feltárják, mi történt Bucsában és más településeken, majd a felelősöket is azonosítsák. Oroszország ebben aligha segít, de ezzel a Kreml csak még jobban elszigeteli magát a civilizált Európától.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. április 9-én.
