Mikszáth Kálmán Új Zrínyiászában Zrínyi Miklós, a szigetvári hős társaival együtt feltámad, a 19. század végének Magyarországán találja magát, s a csapat különös helyzetek sorát éli át. Ennek nyomán eljátszadozhatunk a gondolattal, mit tapasztalna, aki röviddel az uniós csatlakozásunk idején szunnyad el, s mostanság tér magához.
Elborzadva vehetné tudomásul, mennyire bizonytalanná vált a világ két, Európa biztonságát közvetlenül is fenyegető konfliktussal. De még jobban elszörnyülködne azon, milyen viszonyok alakultak ki itthon. Mert bár külsőre jól láthatóan fejlődött az ország, sok épület megszépült, az emberek lelkülete, gondolkodása nem egy modern, a Nyugathoz felzárkózott országot tükröz. A politikai vezetők retorikáját kifejezetten ijesztőnek találná, aki egy híján húsz évet átaludt, azt pedig igen nehezen érthetné meg, hogyan válhatott ellenséggé az Európai Unió, miközben onnan érzékelhetően sok pénz vándorolt ide.
Különösnek találhatná az illető, hogy manapság a magyarságot miniszterelnökünk nindzsákhoz hasonlítja, miközben a magyar irodalomban oly sok nagyszerű szerzőnk fogalmazott meg gyönyörű gondolatokat a nemzetről. Elsők között említhetnénk Ady Endrét. Persze tény az is, Babits Mihály hiába nevezte 1920-ban Adyt az utolsó nemzeti költőnknek, utóbbi műveit nem az a triumfalizmus jellemezte, ami manapság a magyarságtudatot formálni kívánó beszédek kötelező kelléke.
A ma világába csöppenő honfitársunk egyenesen hüledezne, amikor a parlament elnökét hallja, s megkérdőjelezné, valóban az Európai Unió tagja vagyunk-e. Kövér László a napokban azt mondta: Hitler tizenkét év alatt küldte padlóra Németországot, a mostaniaknak ennyi sem kell. A magyar-német kapcsolatok 2004-ben még kiválóak voltak, az akkori berlini vezetés nem győzött hálálkodni Budapestnek a német egységben játszott szerepéért. S most Hitlerhez hasonlítja a német kormányt az egyik legfőbb magyar közjogi méltóság? Ráadásul egy olyan kabinetet, amelynek semmi köze a fasizmushoz, s éppen a szélsőjobboldali AfD az egyik legnagyobb ellenfele? Már a Kövér László által említett tizenkét év is megkérdőjelezhető, hiszen Hitler árnya már az 1923 novemberi, itthon müncheni sörpuccsnak nevezett erőszakos hatalomátvétel-kísérlet után Németország felett lebegett.
Azért is dermesztő a hasonlat, mert ugyan a karlsruhei alkotmánybíróság egy döntésével valóban nehéz helyzetbe hozta a német költségvetést, az még nem jelenti Németország csődjét. Attól még a német Európa legerősebb gazdasága marad, Magyarország pedig ugyanúgy az EU szegényházához tartozik, az egyik legalacsonyabb a vásárlóerővel.
Szintén megdöbbentő lenne honfitársunk számára az a stílus, ahogyan a parlament elnöke az amerikai nagykövetet becsmérli, „nemlétező személynek minősíti” olyan szavakkal, mintha a negyvenes-ötvenes évekbe fordították volna vissza az idő kerekét.
Mindezek alapján nem lepődhetnénk meg ma, ha szűk húsz év után visszatért honfitársunk úgy döntene, inkább tovább szunnyad még tíz, húsz, vagy ki tudja, hány évig, mert itt ő „non personnak” érzi magát.
