Donald Trump alig leplezi, hogy sajátos császári elnökséget képzel el az Egyesült Államokban. A Fehér Ház számára hatalmi színpad. A külpolitika, a belpolitikai harcok, a bíróságokkal vívott csaták, a vámok, a fenyegetések és a nagy sportesemények mind ugyanabba a logikába illeszkednek: minden róla szóljon, a sikereket kizárólag hozzá kössék és folyamatosan rá vetüljön a reflektorfény.
Az utóbbi hetek azonban azt is megmutatták, hogy ez a hatalom korántsem olyan biztos, mint amilyennek Trump láttatni szeretné. Hazájában nő az elégedetlenség, és már a republikánus táborban is nőttön nő a feszültség. A novemberi félidős választásra készülő képviselők pontosan érzik, hogy Trump neve egyszerre jelent mozgósító erőt, de komoly kockázatot is.
Közben a Legfelsőbb Bíróság is több alkalommal mutatott fel piros lapot az amerikai elnöknek. Kimondta, hogy Trump nem írhatja felül elnöki rendelettel a születési jogon járó amerikai állampolgárságot, mert az a 14. alkotmánykiegészítésbe ütközik. Korábban pedig a vámháborús politikájának egyik központi elemét ütötte ki, amikor úgy döntött, az elnök nem vethet ki korlátlan vámokat a rendkívüli gazdasági felhatalmazásra hivatkozva.
A taláros testület fellépése azért különösen fontos, mert a bírák többsége jobboldali érzelmű, Trump azonban mégsem számíthat minden ügyben a bíróság feltétlen támogatásra. Bár az amerikai intézményrendszer jelentősen sérült Trump elnöksége alatt, a fékek és ellensúlyok rendszere még nem tűnt el.
Cinikusan hangzik, de politikai értelemben a világ bizonyos szempontból nem járt annyira rosszul az iráni válsággal. A konfliktus lekötötte Trump energiáit, így átmenetileg kevesebb ideje maradt újabb meghökkentő ötletekre. Nem Grönland katonai megszállásáról beszélt napokon át, nem is Kanadát kezelte leendő amerikai tagállamként: nem tudott minden reggel újabb és újabb diplomáciai vihart kavarni. Az iráni válság visszaterelte abba a valóságba, ahol az elnöki bemondásoknak komoly következményei vannak, és ahol az ellenfelek, a szövetségesek, a hadsereg, a piacok és a tárgyalópartnerek is számítanak.
Cseppet sem meglepő, hogy Trump a labdarúgó-világbajnokság döntőjét is saját szereplésének eszközévé tenné. Tervei szerint ő adná át a győztesnek járó trófeát. A szándék világos: a világ legnézettebb sporteseményének záróképein is ott akar állni, a kupa felett mosolyogva, a győztesek közvetlen közelében, a globális televíziós nyilvánosság középpontjában.
Ez azonban komoly veszélyeket is jelent számára. Egy világbajnoki döntő közönsége nem csak lelkes MAGA-rajongókból áll, akik minden megnyilatkozását folytonos ovációval ünneplik. A lelátón amerikai, brit, latin-amerikai, európai és a világ más részeiről érkező szurkolók ülnek majd, köztük túlnyomórészt olyanok, akik kifejezetten ellenségesen viszonyulnak Trump politikájához. Ha a döntő utáni, az örökkévalóságba is bevonuló pillanatban a stadion egy emberként kifütyüli, az csak annak lesz a bizonyítéka, hogy nem császár ő, hanem egy bukott, gyenge hadvezér, akinek már csak legádázabb hívei hisznek.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. július 2-án.