Az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb európai gazdasági fordulata bevezetésének tekinthető Robert Habeck német gazdasági és éghajlatvédelmi miniszter vasárnapi katari látogatása. Egy hónappal ezelőtt valószínűleg sokan elnéző mosollyal tekintettek volna arra a szakértőre, aki azt állítja, hogy Németország fokozatosan le akar mondani az orosz nyersanyagról és cseppfolyósított gázt kíván importálni az arab országból, hiszen Németország egyetlen saját LNG-terminállal sem rendelkezik. Brunsbüttelben ugyan tervezik egy gázkikötő építését, de konkrét dátum még nincs.
A németek Oroszországtól való energiafüggősége nem szűnik meg egyik napról a másikra. Az ország 2019-ben fölgázimportjának 51 százalékát szerezte be az oroszoktól, 27 százalékát Norvégiától, 21 százalékát pedig Hollandiától vásárolta. E két állam nem tudná emelni a gázexportot. Oslo ugyanis már teljes kapacitással termel, Hága pedig a groningeni földmozgások miatt ki akar szállni a földgázkitermelésből.
Az évi 55,6 milliárd köbméternyi orosz gázimport azt jelenti, hogy az Európai Unió államai közül Berlin veszi a legtöbb gázt Moszkvától. Enélkül a német GDP 3-5 százalékkal csökkenne, mert szinte teljes szektorok állnának le az ellátási láncban keletkező zavarok miatt. Ezért még ma, a kemény Oroszország elleni szankciók után is, Németország napi 50 milliárd euró értékben importál gázt onnan.
Habeck arról még nem állapodott meg Katarral, mennyi cseppfolyósított gázt vesznek majd, hiszen a monarchia készleteire már rátette a kezét több ázsiai állam. De az, hogy Berlin egyáltalán elhatározta az orosz energiafüggőség csökkentését, az egész unió szempontjából energiapolitikai forradalommal egyenértékű. És egyre nehezebb lesz kibúvót találniuk azoknak az országoknak, amelyek még mindig azt hangoztatják: nem tudják csökkenteni az orosz gázimport mennyiségét.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 202. március 22-én.
