Amikor Szijjártó Pétert megbízták azzal, hogy a piacról szerezzen be plusz gázt, hiszen ki tudja, mit hoz a jövő, majd a külügyi tárcavezető első dolga volt elloholni az agresszor Oroszországhoz nyélbe ütni az üzletet, eltűnődhettünk azon, hol is van Magyarország helye a világban. Világszerte hír lett abból, hogy a hétvégén elkezdték szállítani az orosz nyersanyagot – az már csak az apróbetűs rész, hogy az az óriási mennyiség, amit sikerült pluszban biztosítani, legfeljebb egy téli napra elég.
A saját példánkon láthatjuk, hová vezet egy ország elszigeteltsége, mi történik akkor, ha egy külügyminiszter minden szövetségessel rossz viszonyt alakít ki, a fától képtelen meglátni az erdőt, és még mindig a régi csatornákhoz kénytelen folyamodni, mert az új partnerekkel semmiféle viszonyt nem alakított ki. Ezzel a hozzáállással csak magunkat tesszük nevetségessé.
A napokban Vlagyimir Putyin bejelentette, szorosabbra kívánja vonni a kapcsolatokat Észak-Koreával. Nyilvánvaló, hogy gazdasági szempontból Oroszország számára szinte semmi jelentősége sincs ennek a viszonynak, Phenjan aligha tud jelentősebb mennyiségű orosz nyersanyagot vásárolni. Az oroszok legfeljebb abban segédkezhetnek Kim Dzsong Unnak, hogy kijátssza a nemzetközi büntetőintézkedéseket – de ettől még nem fog jobban élni az éhínség által fenyegetett észak-koreai lakosság, legfeljebb a szűk elit.
Oroszország emellett arról a tervéről sem tett le, hogy közeledjen a tálibokhoz. Igen, azokhoz az egy évvel ezelőtt hatalomra került afganisztáni szélsőségesekhez, akik lábbal tiporják a nők jogait, betiltották a művészetet, a zenét, és azt figyelik, elég hosszú-e a férfiak szakálla.
Ha a magyar diplomácia nem változtat, márpedig erre láthatóan képtelen, akkor mi is ugyanebbe a klubba kerülünk be: Putyinnal, Kim Dzsong Unnal, a tálibokkal. Szép kis jövő.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. augusztus 16-án.