Létezik egy kifejezés, amely aligha cseng kellemesen az Európai Unió vezetői fülében. Ez pedig így hangzik: „bővítés”. Legutóbb Horvátország, előtte Románia és Bulgária csatlakozhatott az EU-hoz, és – kivált Szófia esetében – az Unió nem szerzett túl kedvező tapasztalatokat uniós integrációjuk kapcsán. Nem elég, hogy Bulgáriát folyamatos politikai instabilitás jellemzi, a gazdasági felzárkózással sehol sem tart, a korrupció elleni küzdelem pedig szélmalomharchoz hasonlít, Brüsszel intései ellenére is.
Derűlátó forgatókönyvek szerint 2030-ban kezdődhet meg a nyugat-balkáni államok felvételének folyamata, de egyelőre nem látni az uniós elszántságot, amint ez az EU és a nyugat-balkáni államok szerdai, szlovéniai csúcstalálkozóján is körvonalazódott. Franciaország és Hollandia eleve ellenségesen viszonyul a bővítés kérdéséhez, és rövid időn belül nem várható álláspontjuk megváltozása – már csak azért sem, mert Hága parlamenti, Párizs pedig elnökválasztásra készül, így politikai öngyilkosság lenne most felkarolni Szerbia vagy a többi állam integrációját.
Edi Rama albán kormányfő találóan jegyezte meg: a bővítéssel kapcsolatban úgy érzi magát, mintha Samuel Beckett Godot-ra várva című drámájába csöppent volna. Várnak, várnak, de nem történik semmi. Csakhogy ez nem csak a nyugati államok bűne. Egyfelől egyértelmű, hogy – amint erre szerdán Ursula von der Leyen bizottsági elnök is utalt – ezeknek az országoknak is az európai családban van a helyük, de Magyarország és Lengyelország tapasztalata azt mutatja: amíg egy az EU-ba vágyó ország nem ad garanciákat a jogállamiság tiszteletben tartására, addig nem szabad felvenni.
Akár egyetlen tagállam is nagy károkat tud okozni az Uniónak, és a nyugat-balkáni országok többsége még nem kiforrott jogállam. Szerbia ezer szállal kötődik Kínához, fontosabb partner számára Brüsszelnél Peking, amit a Sinopharm oltóanyag tömeges beszerzésénél is megtapasztalhattunk. Megoldatlan Szerbia és Koszovó viszonyának kérdése is, pedig az EU deklarálta: olyan országot nem vesz fel, amelynek határvitái vannak. Montenegró még a kínai hitel következményeit nyögi, illetve az egyre növekvő szerb befolyással próbál megküzdeni, nem is beszélve a belpolitikai konfliktusokról. Észak-Macedóniával még a csatlakozási tárgyalásokat sem tudják megkezdeni Bulgária ellenállása miatt. Az is kérdés, Albánia képes lesz-e valaha is felszámolni a korrupciót.
Nagyon örvendetes, hogy a magyar kormány nagy erőfeszítésekkel támogatja Szerbia uniós felvételét, de szó sincs valamiféle nagyvonalú gesztusról Budapest részéről. A magyar kormánynak érdeke, hogy egy hozzá hasonló, illiberális ország is bekerüljön az Unióba, egy olyan állam, amely rendre szembe megy Brüsszellel, s amelyet egyébként Orbán Viktor jó barátja, Aleksandar Vucic elnök irányít. Kellenének Budapestnek a szövetségesek az EU-n belül is, mert egyelőre a magyar kormány komoly kisebbségben van.
Nem véletlen: Brüsszel azért viszolyog a balkáni bővítéstől, mert épp a magyar és a lengyel kormány példája lebeg a szeme előtt.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2021. október 8-án.