„Megismétlem a frázist, háromszor, négyszer, tízszer, s odavetek nekik valami bútorzati zenét. (Musique d’ameublement)”
Erik Satie
1889: Párizsban a nagy francia forradalom 100 éves, Bécsben a Kék Duna-keringő 25 éves évfordulója. Ez utóbbiról feljegyezték, hogy az egyesített katonazenekarok élén vezénylő Johann Strausst 15 ezer főnyi tömeg ünnepelte. Csak egy keringő volt a világon (volt? van!). A báltermek szűknek bizonyultak a szabadtéri fúvószene végtelen lehetőségeihez képest. Ez volt a térzene fénykora.
Harminc évvel később – 1919-ben – Erik Satie, a francia hatok zeneszerzői csoportosulásának ez a különc mintaképe megalapozza egy új, akkor még csak küszöbön álló zenebefogadási forma lélektanát: a bútorzene-hallgatásét, illetve -nem-hallgatásét.
A XVIII. század arisztokratikus asztalizenéje, a múlt század polgári szalonzenéje, a századvégi térzenéje ma már réges-régen a múlté. A jelen „fülbemászó” zeneszekrénye, akárcsak a már szemet nem szúró televízió, percről percre szűkíti érzetküszöbünket: halljuk a zenét, de nem hallgatjuk, nem figyelünk rá, észre se vesszük, mint az óraütést. Rádió, lemezjátszó, magnetofon, a térhatású hangátvitel, azaz a sztereofónia tökélye sokszor csak hétköznapjaink nyugtató vagy serkentő, csillapító vagy izgató, közömbös, kellemes vagy sértő, még hallható vagy már meg sem halott hátterei. A bútorzene kitör a négy fal közül, elhagyja a lakást, hangszórók, táskarádiók, táskamagnók útján betölti a teret: nem óhajt szobavirág maradni, a természetjárás burjánjává, főutcák, a közélet dísznövényévé növi ki magát. Nem veti meg a lábát, nem ereszt gyökereket, hanem beszáguldja a teret. Luxuskocsik beépített rádiójaként, trolibuszvezetők kormány mellé hajított tranzisztoraként. Kabinban hódítja meg a világűrt. Nem élhetünk, nem utazhatunk muzsikaszó nélkül.
Hol a hiba (Ha van egyáltalán)? A mi hallókészülékünkben vagy az általunk előállított készülékekben?
A zene gyógyít, még a szó klinikai értelmében is; a gombnyomásra hallgatott zene is. Csakhogy a gyógyszer egyben méreg is. Vigyázzunk hát az adagolásra! Az elixír ne válhasson toxinná.
Megjelent A Hét II. évfolyama 6. számában, 1971. február 5-én.