(Szentpétervár, 1906. szeptember 25. (szeptember 12.) – Moszkva, 1975. augusztus 9.)
Életművét lezárta a halál. E mű gigászi zenetörténeti vonulatot folytat – avagy lezár. Nem tudhatjuk előre. E vonulathoz tartoznak mindazok, akik nagy hősi szimfóniák nagyzenekari diadaloszlopait alkották, mindazok, akik a legfontosabbat eroicákban mondták el, mindazok, akik az első tételek harci riadóit megfújták, akik a második tételek emlékoszlopait, a negyedik tételek diadalkapuit emelték. E vonulathoz tartozik Beethoven, Brahms, Csajkovszkij, Borogvin, Mahler, Hindemith, Honegger, Hacsaturjan és Sosztakovics.
Dmitrij Sosztakovics kamaramuzsikája egy nagy korszakváltást, filmmuzsikája egy nagy korszakot idéz, versenyművei nagy visszhangot keltő felhívások korok, nemzedékek reprezentatív előadóihoz, operái a maguk nemében korszakalkotóak – szimfóniái a műfaj hőskorát prolongálják. A XIX. század, a századforduló szimfónizmusa individuális hősiességeszményének közelképei után Sosztakovics szimfóniái a XX. századi kollektiv hősiességeszmény összképeinek monumentalitását fejezik ki.
Romain Rolland jegyzi meg, hogy a beethoveni szimfonizmus a legyőzött hős diadala, a Richard Strauss-i a győztes hős veresége. Per analogiam: Sosztakovics szimfonizmusa – a győztes hős győzelme.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 33. számában, 1975. augusztus 15-én.