– Ez már nem zene, ez zenéntúli valami – szoktuk mondani, s ha nem is mondjuk: gondoljuk, s nem is mindig, mindnyájan pejoratív értelemben. Herbert Eimert, a kölni rádió kísérleti elektronikus stúdiójának alapítója éppenséggel a lehető legpozitívabb értelemben használja a metamuzikális hangzásvilág kifejezést. A természetes zenei hangokat mesterségesen zenéntúli alapelemeire bontó, a zene határait feszegető elektronikus zene tehát nem zene, hanem metazene, ebben e zene hívei és ellenfelei, úgy tűnik, egyetértenek.
A metazenéből gyakorta éppen az esztétikum, a filozofikum: a metafizika hiányzik. Ritkán mond lényegesen többet, mint szülői: a fizika, illetve az akusztika, az elektronika, az informatika, a matematika. A metazenei nyelv nem annyira a mai zeneművészetnek, mint inkább a mai zenetechnológiának nyelve.
Megszoktuk, hogy a komponista komponál, azaz a zeneszerző zenét szerez, s nehezünkre esik tudomásul venni, hogy a metazene-szerző bizony már nem teszi azt. Ő kockát vet, számol és géppel számoltat, tervez és szervez meg realizál, montíroz és kombinál, előállít, de nem komponál.
A pesszimisták szerint az, amit cselekszik, túl van a zenén. Szerintünk, optimisták szerint, az ismert zenén van túl, az ismeretlenen meg innen. Más szóval: a már nem zene legalább annyira még nem zene is.
Megjelent A Hét V. évfolyama 31. számában, 1974. augusztus 2-án.