Hogy kik lesznek azok, akiket az utókor majd a huszadik század legnagyobb énekművészeiként fog számon tartani? Erre egyelőre csak kíváncsiak lehetünk. Ellenben megbizonyosodtunk már arról, hogy kik azok a századunkbeli énekművészek, akik példaképül, modellül, eszményül szolgálnak e század többi, kisebb-nagyobb vagy akár egészen kivételes kaliberű operaénekesének, dalénekesének. Bizonyosak lehetünk Fjodor Saljapint és Enrico Carusót illetően. És erősen gyanakodhatunk, ami kortársaink közül Maria Callast vagy Dietrich Fischer-Dieskaut illeti.
Caruso, ő a század hangja. Tőle tanultak és tanulnak az arra hivatottak szépen énekelni, olaszul és olasz módra énekelni. Saljapin, ő a század színészénekesi lelkiismerete, lélekismerete, emberismerete. Tőle tanulta meg a világ tisztelni a „barbár” – azaz nem olasz s még csak nem is francia, nem is német – szépéneket.
Egyidősek voltak: Fjodor Saljapin ezelőtt száz évvel, 1873. február 13-án született, Enrico Caruso tizenkét nappal később, ugyanazon év, ugyanazon hónap 25-én. Egyidős a korszakok határán átlépő művészetük is. Mindketten ma is velünk tartanak: nem csak régi lemezeik tartanak lépést az újabb korokkal, hanem – az előadóművészet lélekvándorlásainak hála – egy Del Monaco, illetve egy Gyaurov énekesi alkatában, művészegyéniségében is rájuk ismerünk.
Fjodor Saljapin előadói művészetét az orosz nép, az orosz valóság, az orosz népzene, az orosz muzsikusok alkotóművészete ihlette: Glinka, Rimszkij-Korszakov, Borogyin és Muszorgszkij. Mindenekelőtt Muszorgszkij. Általa, önképző őstehetsége által kívánt felfrissülni a századforduló nyugat-európai melodrámájának szentimentális operai változata is. Massenet Saljapin számára komponálta Don Quichotte-ját; ha e műről vagy e műből még hallunk néhanapján valamicskét, az egyesegyedül Saljapinnak köszönhető.
Az orosz népdal, az orosz románc, a muzsik muzsikájának nimbusz övezte, legendás hőse Fjodor Saljapin. (A nagy román basszusénekes, George Folescu előtt is Saljapin példája lebeghetett, mikor saját népének dalait zongorakíséretes feldolgozásban énekelte hanglemezre.) Ámbár dalénekesi hírét német műdalok előadásával is öregbítette, énekestitáni ereje itt is győzedelmeskedett. Nem a stílus hitelességével, hanem egyfajta emberi és művészi azonosulás már-már emberfeletti pátoszával.
Sztanyiszlavszkij mondotta volt: az operaénekesnek színészénekesnek, a dalénekesnek rendezőénekesnek kell lennie. Saljapin e sztanyiszlavszkiji elvek megtestesítője volt: színészénekes és rendezőénekes. Nem kisebbítheti nagyságát az objektív megállapítás: nem volt kamaraénekes. Századfordulós szimptóma: nem csak az operaszínpadon, de a hangversenydobogón is színházi értelemben vett színészénekes volt. A „rendezőénekes” eredendő erejére vall viszont az, ahogy a nemzetközi hangversenyéletben polgárjogot szerzett az orosz népdalnak és műdalnak. Ő az első népénekes, aki egyszersmind hangversenyénekes és operaénekes is volt. Felszabadító erejű előzményt jelentett olyan művészek számára, mint például Paul Robeson. És nem csak egy szál zongora mellett volt rendezőénekes, hanem az operaszínpadon is. Sosem csak a szerepére összpontosított, hanem mindig az előadás egészére, a zenemű egészére. Ilyen értelemben minden modern énekművész az ő lekötelezettje, az is (sőt, elsősorban az!), aki nem a saljapini külsőségek iránt kötelezte el magát, hanem aki a saljapini örökség korszerű átlényegítésére törekszik. Mint a távolról sem saljapini orgánumú, orosz származású olasz basszista: Nicola Rossi-Lemeni.
Maxim Gorkij mondotta róla: „Fjodor Ivanovics Saljapin örökre az marad, ami ma: káprázatos tünemény, örömkiáltás a világ felé: íme, Oroszország, íme, ilyen az ő népe. Fjodor Saljapin – szimbólum.”
Megjelent A Hét IV. évfolyama 6. számában, 1973. február 9-én.