Két zongoraszonáta – kettő a harminckettőből: opus 53. és opus 100. A beethoveni zongorastílus robbanékony átváltozásainak feleútja és végállomása. Anélkül, hogy a kolozsvári nyilvános rádióhangverseny műsorának szerkesztőit holmi számmisztikával gyanúsítanánk, kifejezőnek, találónak és tömörnek érezzük ezt a műsorösszeállítást. 106 : 2 = 53.
A közismert Waldstein-szonátát selymes-sóhajos érzékenységgel szólaltatta meg a kolozsvári Konzervatórium megmagyarázhatatlanul ritkán hangversenyző tanára, Nina Panieva-Sebesi.
A legritkábban hallható Hammerklavier-szonátát Panieva kollégája, Száva György, a zongorázás mívességének ez a magakelletés nélkül munkálkodó kézművese játszotta. Panieva zongorázása bővelkedik a szovjet iskola erényeiben, és a művésznő ezt a százszázalékos biztonságot nyújtó technikai vértezetet egy szerénységében és megalapozottságában is tiszteletre méltó, hangzásában előkelően visszafogott zeneiség szolgálatába állítja. Száva olyan fokra érkezett el „kalapácszongorájának” megművelésében, hogy – Bach Goldberg-variációihoz, Beethoven és Brahms legkockázatosabb csúcsaihoz közelmerészkedve – bizalommal vetheti magát alá a zongorairodalom istenítéletének. Száva György az a zongorista, aki vallja, hogy Beethoven a kalapácszongoránál is többre tart valamit: a vonósnégyest és benne a szűk értelemben vett hangszeres gondolkodás nyűgét lerázó, beethoveni fúgát. Mondják, hogy Liszt a zenekart kereste a zongorában, Chopin magát a zongorát.
Száva ezen a Beethovennek ajánlott december estén a vonósnégyesre talált rá hangszerén, sőt, olykor az orgonára. Nemcsak az Adagio körmondatainak mellérendelő és alárendelő szövevényét hajtotta uralma alá, hanem a fúga iszonyatos mesterséggel kitenyésztett háromfejű sárkányát is.
A rádióterem kopogó zongorája és a metronom-mód ketyegő Siemens-órák nem szerették az előadókat.
Megjelent A Hét I. évfolyama 8. számában, 1970. december 11-én.