Milyen az az abszurd zene? Van-e egyáltalán?
Ami nem értelmes, csak érzelmes: a giccszene abszurd zene. Abszurd a nagyoperett, ez az óriástörpe, abszurdok az örök zöldfülűek örökzöld dallamai. Abszurd az az avantgarde-zene, melyet csak megérteni lehet, vele érezni nem. Az érthető, de fel nem fogható ellenzene.
Az a zene, melynek minden paramétere (dallam, összhang, ritmus, dinamika, hangszín) eleve előre meghatározott, mely a választott alapsémából gépiesen levezethető, van annyira abszurd, mint Ionescu ellendarabjában a Smith-ek társalgása.
Az az abszurd zene, melynek egyetlen paramétere sincsen egyértelműen meghatározva: az elszabadult aleatoria álzenéje Godot-ra, mindenható előadóra, mindenható hallgatóra vár.
Van valami költőien abszurd abban, ha nem az emberek zenélnek, hanem a gépek (lásd Karinthy: Utazás Faremidóba). Van valami burleszkül, groteszkül abszurd abban, ha a hagyományos hangszereket eredeti rendeltetésükkel ellentétes célokra használják. A preparált zongora és társai az abszurd zene sajátos hangszeralkalmazásai. Az abszurd zenének megvan a maga külön hangszerismerete, mint ahogy megvan a maga külön énekismerete.
A vokális abszurd szintúgy közlésképtelen. Az avantgarde kiszigetelt magán-, de főleg mássalhangzói abszurd zenéjének eszményi megszólaltatója a kopasz énekesnő, aki még mindig ugyanazt a frizurát viseli.
Az abszurdok abszurdja a happening-zene, a nonszensz „összművészetének“ zenéje.
Luciano Berio, John Cage abszurdjának hiszek, hisz képtelenség. Kálmán Imre abszurdjának nem hiszek, hisz képtelenség.
Fordítva is lehetséges.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 21. számában, 1975. május 23-án.
