Vannak nem szavakba: vonalakba, színekbe foglalt esszék, vannak hangokba foglalt mérlegelő, elmélkedő, kísérletező gondolatfutamok. A valóság művészi hangképe: zene.
Az irodalom, a filozófia, a képzőművészet, a kultúra zenei hangképei: esszék. A zene, mely tudja magáról, hogy zene: esszé.
Dante olvasása után – írja Fantasia quasi una sonata jelzésű zongoraműve fölé Liszt Ferenc a par excellence esszécímet. Liszt az irodalmias esszémuzsika klasszikusa. Zeneműveiben beszámol olvasmányairól, utazásairóL
Új műfaja: a szimfonikus költemény illusztráció és esszé keveréke. Ahol kevésbé sikerült, ott illusztráció, ahol remekbe szabott, ott esszé. Esszézenék Victor Hugo költeményeinek gondolatvilágáról, zeneesszé Tassóról, esszé Lamartine költeményének szelleméről (a legnépszerűbb liszti szimfonikus költemény ez: a Les preludes), esszé a Faustról (Faust-szimfónia), a Hamletről.
Richard Strauss a filozofáló esszé zene nagyja. A Don Juanban, az Imigyen szóla Zarathustrában, a Halál és megdicsőülésben.
A zenének szentelt esszézene zsenije a most száz éve született Maurice Ravel.
Még nincs jelentős modern spanyol zene, de ő muzsikájában már esszéírói szabadsággal írja körül, milyennek is kell majd lennie (Habanera, 1895 Pavane pour une Infante défunte, 1899; Alborada del Gracioso, 1905; Vocalise Habanera- formában, 1907; Rapsodie Espagnole, 1907; L’ heure Espagnole, 1907). S az új spanyol zene, de Falla zenéje majdnem oly nagyszerűvé lett, mint az őt előlegező raveli esszé.
Eltársalgott hallgatójával a népek zenéjéről: görög, héber stb. dalokhoz komponált zongorakíséretet. Nem volt soha folklorista zeneszerző, nem azonosult az illető népzenékkel, hanem esszéisztikus szellemességgel, könnyedséggel, mintegy kívülállóként ismertette a korszerű népdal-összhangosítás problematikáját.
Miniatűr esszében emlékezik meg Haydn halálának századik évfordulójáról (Menuet sur le nom d‘Haydn, 1909), mesteréről, Gabriel Fauréről (Berceuse sur le nom de Gabrieli Fauré, 1922).
Érdekfeszítően mesél a régi francia szvitmuzsikáról (Le Tombeau de Couperin, 1917). Esszében búcsúztatja a bécsi valcert (La Valse, 1919–20).
Esszét komponál a magyaros cigányzenéről Tzigane, 1924), zenébe önti véleményét e stílus modernizálásának, korszerűsítésének, aktualizálásának, gazdagításának, további stilizálásának lehetősegeiről.
Hegedű-zongora szonátája (1923-27) második tételében a vérbeli esszészerző nagyvonalúságával mutatja be az európai kamaramuzsikának az amerikai bluest. Amerikáról főleg a G-dúr zongoraversenyben (1931) van még mondanivalója.
Virtuóz raveli esszék szólnak a raveli hangszerelés virtuozitásáról (Muszorgszkij-Ravel: Egy kiállítás képei, 1922; Bolero, 1928). Vonzza a klasszikum (Daphnis et Chloé, 1909–12), az egzotikum (Seherazade, 1903; Chansons madécasses, 1925-26), a hol volt, hol nem volt (Ma Mére l’Oye 1912).
Jean Zay egykori francia kultuszminiszter mondta: „Ha Ravelt erkölcsi és művészi tradíciónk legnagyobb neveivel állítom párhuzamba (Descartes, Le Notre, Racine, Voltaire, Marivaux, Stendhal), és felelevenítem a francia művészetnek azt a szemléjét, amely összefűzi Fouquet-t, Watteau-t, Ingres-t és Cézanne-t, a közös jelleget keresve meg kell állapítanom, hogy mindezen zsenik közös tulajdonsága a dolgok fensőbbségesen intelligens szemlélete.“
A dolgok fensőbbségesen intelligens szemlélete a francia szellem, a raveli szellem esszéisztikus szemlélete.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 11. számában, 1975. március 14-én.
