Rónai Egon függetlenségről és ellenzékiségről, távozó műsorvezetőkről és médiaháborús viszonyokról
– Ha megnézzük, kik voltak az ATV arcai tíz éve, és kik ma, nem sokan képviselik Rónai Egonon kívül az állandóságot. Jobban bírja a súrlódást?
– Nem erről szól ez. Én már egy épp változó csatornához szerződtem, pont a változás ígéretével és reményével. Akik akkor és később itt voltak, szintén mozgásban voltak. Találtak új helyet, más kihívást a kiváló kollégák. Én pedig úgy jöttem ide, hogy azt gondoltam, egészen mást fogok csinálni, mint korábban sportújságíróként. Ha az ember erre adja a fejét, nem rövid távra tervez. De benne van ebben az is, beváltam-e, vagy sem, szeretnek, vagy nem, milyenek a nézettségi adatok, és így tovább.
– Hat éve, amikor az akkori Magyar Nemzetben interjúztunk, azt mondta: „Amikor először beszélgettem Németh S. Szilárddal, ő azzal hívott, hogy változtatna a csatorna hangvételén. Fiatalabb, pörgősebb televíziót képzelt el.” Ma mennyire jellemző ez a fiatalosság az ATV-re?
– Ez a stratégia abszolút sikeres lett. Nagyon sok tehetséges fiatal kolléga érkezett az elmúlt években, akik új lendületet és frissességet hoztak. Ami nagy öröm. Szerintem a nézők ezt a mixet, amit most mi képezünk korunkat illetően, megszerették. Több a fiatal nézőnk, mint volt valaha. Nem igaz, hogy a közéleti műsorok nem érdeklik a fiatalokat.
– Az Öt című műsor a Youtube-on valóban nagy nézettségeket ér el. De a tévé elé mennyire sikerül például fiatalokat odaültetni?
– Nagyon más a két közönség. Látom a saját műsoromnál, a Húzósnál is. Megy – szinte azóta, amióta a csatornánál vagyok. Portréműsor, olyan számokkal, amelyek egészen hihetetlenek. Hatszázötven vendégem volt, közel négyszáz műsorban. Amióta átkerült az ATV podcastjai közé, részben új közönséget talált, nyilván azokat, akik kevésbé a televízióban, ma már inkább az interneten keresztül tévéznek. Az Öt nagy erénye, hogy ott konkrétan a fiatalokat szólítja meg a dinamikájával, és azzal a vitakészséggel, amit ott mutatnak – egyébként náluk idősebb vendégek.
– Hat éve még páros interjút készítettünk Mészáros Antóniával, aki fél évre rá ment el a Unicefhez. De távoztak sokan mások is, többen pedig politikusok mellett kötöttek ki, például sajtófőnökként. Persze nem csak volt ATV-sekre jellemző ez. Nem szerencsétlen az ilyen váltás? Miközben épp azt a kritikát kell folyton elhárítani, hogy itt nem ellenzéki, hanem független újságírók dolgoznak.
– Szerintem ezt nem így kellene nézni. A sajtófőnöki munka az újságírás része. Amennyire át van politizálva a világunk, az valóban kijelöli egy jobb- vagy baloldali politikus mellett dolgozó sajtófőnök helyét a politikai palettán. Pedig ő a sajtóval dolgozik együtt. Azt kell értenie, hogyan működik egy szerkesztőség. Tudni, hogyan reagálnak újságírók egy-egy helyzetre, egy sajtótájékoztatós szituációra. Újságíróként van dolga elsősorban, és egyáltalán nem politikusként. Ezt szakmai feladatnak tekintem.
– Nem ambivalens, amikor valaki egyik nap újságíróként kérdezi a politikust, másnap pedig már mellette dolgozik?
– Izgalmas kihívás minden ilyen szituáció, de nem feltétlenül kell egyetértenie mindennel. Vegyük csak, amikor valaki a vállalati kommunikációban teszi ugyanezt. Nyilván ott is van egy határ, ameddig az egyet nem értés elfogadható. Azon túl mond fel az ember – politikusnak, cégnek, bárkinek. De ameddig azon a határon belül vagyunk, nem kell mindennel egyetérteni, de képviselni kötelező. Az a másik ága ennek a történetnek, hogy politikailag egyetért-e ezzel, és mennyire bélyeg az, hogy mások elkönyvelik, hogy hova tartozik. De a saját életéért, arcáért mindenki maga felel.
– Önnek megfordult már a fejében, hogy váltson?
– Nagyon régen kerestek ezzel, és akkor egyértelműen elzárkóztam tőle. Még a 2010-es évek elején történt. Úgy láttam, nekem nincs ott dolgom. A szakmának azt az ágát szeretném továbbra is vinni, ami a klasszikus újságírás.
– Benne van a váltásokban az is, hogy ha az ember maradna a televíziózásnál, nem sok lehetősége maradna – már ha nem akar kormánypárti médiumhoz szegődni. Tapasztalja ezt, hogy szűkülnek a médiában a lehetőségek?
– Nagyon bonyolult kérdés ez ahhoz képest, ahogy általában kezelni szoktuk. Azt mondjuk, hogy van néhány független szereplő, az összes többi meg kormánypárti média. Ehhez képest látni kell, hogy az interneten sokféle független formátum megél, a podcastoktól a Youtube-csatornákon át a hírportálokig. Az, hogy egyáltalán nincsen lehetőség, ebben a formában tehát nem igaz. Ettől még a hagyományos média kiegyensúlyozatlansága teljesen nyilvánvaló. A nemzetközi sajtószervezetek folyamatosan monitorozzák, és megjegyzéseket tesznek rá. Ez nem egyfajta ármány a kormány médiapolitikájával szemben, hanem leképezése annak, hogy nem egyenlő terepen mozgunk. De mi itt, az ATV-nél abszolút szabadon működünk.
– Vezetett már számos műsort az Egyenes beszédtől a Csatton át a Húzósig…
– Meg még mennyit, hajjaj! Gazdasági magazint, vetélkedőt, még bűnügyi magazint is, a Tetthelyt.
– Ezek között vannak, amelyeket csak kiosztják önre, feladatként elvállalja, de nem tekint rá annyira emblematikus munkaként, mint a Húzósra? Amelyből kiadott már hat könyvet.
– Ez egy intézmény, ahol csapatmunka van. Abban az embernek megvannak az egyéni ambíciói, meg azok a feladatok, amit kiosztanak neki. Jönnek olyan műsorok, amelyekért megküzd, mert neki fontosak. A Húzós vagy az 500 – Az ország géniusza például ilyen. Az Egyenes beszéd is ilyen fontossá vált, amit korábban nem gondoltam volna.
– Miért nem?
– Mert nem én találtam ki, nem rám lett szabva, ez egy örökség. Közben azt látom, ezt az örökséget meg kell becsülni, mert ez ennek a televíziónak a története. Sokan elfelejtik, de az Egyenes beszéd még csak nem is Kálmán Olgával kezdődött, és lám, nem ért vele véget, sőt nőtt a nézettsége, és több fiatal nézi jelenleg, mint valaha. Az egyetlen politikai hírháttérműsor volt sokáig, amelyik minden este jelentkezik, és ott garantáltan mindenki szóhoz juthat.
– Arról folyamatos a vita, kit hívnak az Egyenes beszédbe, kit nem. Három éve a Hócipő még címlapot is gyártott ebből, tizennyolc személyt kiemelve, akik szerintük eltűntek a csatornáról, köztük Juhász Péterrel és Hadházy Ákossal. Az ön fotójához meg azt írták, „a fügefalevél”. Ezt hogyan fogadta?
– Nem is találkoztam vele. Juhász és Hadházy is voltak itt sokszor. Mi minden reggel megbeszéljük, mik a napi hírek. Néha bajban vagyunk, mert ugyanazok, mint tegnap. De estig eldől, mik a fontos témák, azokhoz keresünk embereket, változtatunk is, ha az élet átírja. Klasszikus szerkesztési szempontjaink vannak, semmi extra nincs benne. Sok mindent mondtak már a nyilvánosságban, de kitiltások nem voltak, önbojkottok inkább. Amelyek azért viccesek, mert általában úgy érnek véget, hogy nem is emlékszünk már arra, mi volt az ok. Sajnálom, ha valaki nem akar jönni. Képviselőnek például dolga is, hogy a nyilvánosság előtt beszéljen.
– Talán még A nap híre kapcsán voltak úgy többen, hogy újságíróként nem mennének, mert furcsa szituáció politikusokkal kedélyesen elbeszélgetni a napi hírekről.
– Miért gondoljuk, hogy abban van valami rossz, ha – mint mondjuk a piacon találkozó emberek – megbeszélik a napi híreket? Az újságíró is ember, a politikus is az maradt. Nyilván mindenkinek megvan az alapállása, amiért azt képviseli a hétköznapokban, amit. De egészen más mondatok születnek egy közvetlen beszélgetésből, mint egy feszesebb interjúból. Ez nem azt jelenti, hogy a kocsma hátsó helyiségében sugdolózik két ember. Csak egy kicsit fesztelenebb lehetőség a beszélgetésre.
– A Csattot közben átadta Egri Viktornak, amin nem is mindig csodálkozik az ember, ahogy ezeket az olykor rosszízű, ezeréves paneleket egymáshoz vágó vitákat nézi. Van értelme úgy, ha időnként csak az egy korvolt médiaháborús vitákat folytatják le újra?
– Németh S. Szilárdnak van orra az ilyen műsorokhoz. Kitalálta vagy egy évtizede, hogy kell egy olyan vitafórum, amelyben legalább kiderülnek, melyek a nézetkülönbségek. És ha találunk egy pontot, amiben meg lehet egyezni, azt mutassuk fel. Szerintem ez parádésan működött. A Csatt titka, hogy nem két ember veszekszik, hanem négy ember polémiáját látjuk. És sokszor akikkel egyetértesz, azok sem ugyanazt mondják. Aztán ott a műsorvezető személye. Volt olyan adás, amit agyonbeszéltem. Máskor húsz percig nem szólaltam meg, és már rám szólt a szerkesztő a fülembe, hogy ébren vagyok-e még. De olyan szépen vitatkoztak, hogy bűn lett volna beleszólni. Azokat a műsorokat élveztem a legjobban, amikor valamelyik szakma képviselői vitatkoztak. Ott is megjelent persze a pártosság, de mégis csak másféle hangulata volt. A Csatt szerintem prosperáló műsor ma is.
– A Csatt emlékezetes pillanata volt az is, amikor Bencsik János átült a székével a másik oldalra, mondván, Volner János álellenzéki. Azóta egyikük sem politizál már, kaptak viszont külügyi tisztséget – igaz, elsősorban valóban Volnernél gyanakodhatunk korábbi álellenzékiségre.
– Egy régebbi műsort visszanézve mindig sokféle gellert észreveszünk.
– És amikor az ATV-t nevezik álellenzékinek? Még ellenzéki politikusoktól is megkapja olykor a csatorna.
– Nyilván, ha az ellenzék sikertelen, márpedig az elmúlt tizenkét évből sok sikert nem tud felmutatni, akkor sok mindent és mindenkit hibásnak látnak. Úgy gondolom, mi erős tükör vagyunk az ellenzék számára, hiszen itt szívesen látott vendégek, de megkapják a kemény kérdéseket is. Pont azért, amiért nem tükör, mondjuk, a közmédia, ahova be sem tehették sokáig a lábukat.
– Most úgy tűnik, tavaly óta mégis mehetnek.
– Javarészt viszont nem mennek, de ez már egy másik történet. Úgy érzem, azt a képet, amelyet a tükörben látnak, néha nehéz elfogadni. Nem ellenzéki média vagyunk, valóban. Független média: sem nem kormánypárti, sem nem ellenzéki. Akkor elvárható, hogy visszakérdezzünk az ellenzéki politikusnál is. Ha az ember ötször megteszi, akkor nyilván haragszanak. De az újságírónak nem ez a dolga?
– Szerencsés amúgy, ha egy politikus nem megy be a köztévébe?
– Nehéz dolog. Nem jön a miniszter, ha hívom, így meg vagyok sértve. Nem megy a közmédiába az ellenzéki politikus, így már az a csatorna is meg van sértve. De van egy nagy különbség: hozzánk mindig jöhetett minden oldalról mindenki. A közmédiában viszont évekig bojkottálták az ellenzéket. De azt is megértem, aki bemegy, hiszen az a dolga, hogy tájékoztassa azokat is, akik nem az ő szavazói. Akik még egy nap azokká is válhatnak. Az ATV-ben eközben minden olyan párt képviselőit láthatják, amelyeknek parlamenti képviseletük van. Akiknek nincs, azoknak valamiféle teljesítménnyel ki kell vívniuk, hogy hír legyen belőlük.
– Mit gondolt arról a vitáról, hogy a Pesti Srácoktól érdemes-e kérdezőtársat behívni?
– Ugyanazt, mint a pártok kapcsán. Ha valaki elég jelentős táborral rendelkező médiát visz, akkor nehéz rá azt mondani, hogy nem sajtótermék.
– Viszont ezek alapján lehet az a Vadhajtások is, hiszen sokan rákattintanak.
– És akkor itt folytatom, mint ahogy a parlamenti és azon kívüli pártok esetében is: be lehet kerülni az adásba, csak legyen amögött valami teljesítmény. Ez dönti el, valaki hívható-e vagy sem. Ez nem személyre szabott dolog. A körülötte kialakuló éles vita csak jót tesz egy műsornak. Meg az is, ha ilyenekről beszélgetünk, mint most. De én baromira utálom a címkézést. Ránézünk, berakjuk egy fiókba, és onnantól kezdve az, ami. A Jobbik honnan indult 2010-ben? Betyársereg, Magyar Gárda, hasonlók. Ebben a fiókban tartottuk sokáig, miközben a párt is alakult közben, ráadásul rengeteg különféle embert gyűjtött össze. Most akkor lehet őket egyenként is, személyre szabottan címkézni? Nyilván nem. Ezt gondolom a médiáról is. Mindenhol vannak olyanok, akik újságírói munkát végeznek. És vannak olyan termékek, amiket meg kikérek magamnak. Ha a termék és újságíró egy helyen van, nem jelenti, hogy azonosak egymással.
– Origo és Pesti Srácok esetében is?
– A címkézés minden esetben zavar. Az Origónál is van, aki egészen kiváló újságíró, ismerem évtizedek óta. Most akkor holnap ne álljak szóba vele? Még ma is fantasztikus, amiket ír. Ne szeressem holnaptól kollégaként, mert odament? És ezen így végig tudunk menni sajtótermékenként. Ráadásul még ez is csalóka, mert mi a saját buborékunk megítélését tekintjük alapnak, a másik buborék pedig épp ezeket a sajtótermékeket emeli magasba. Most ezt a két buborékot ütköztessük össze, és legyen belőle médiaháború? Dehogy, ennek nincs értelme.
– Az elmúlt évtizedben folyamatosan felmerült a tulajdonos Hit Gyülekezete és az ATV közti viszony. Érzett valami változást a tévé és tulajdonos kapcsolatában?
– Amikor idejöttem, akkor sem a Hit Gyülekezete keresett meg. És soha, semmilyen formában utasítást nem kaptam arra, mit kéne csinálni. Sem politikai, sem gyülekezeti szempontból. Mindenkinek van egy tulajdonosi köre, és az RTL-nél sem ülnek ott a stúdióban, zsűrizve a napi műsorokat. Mindenkinek azt kívánom, hogy ennyire nyugodtan és szabadon dolgozzon a tulajdonosaitól, mint mi itt az ATV-nél.
– Azt rossz néven szokták venni a tévénél, ha valaki kritikusan ír a Hit Gyülekezetéről?
– Az zavaró, mikor ezzel összefüggésben igyekeznek a mi munkákat minősíteni. Merthogy teljesen igazságtalan. Az egészet néha leöntik tájékozatlanul olyan szószokkal, amelyek itt nem is játszanak szerepet. A közéletről formált világkép sokszor nem egyezik azzal, amit egy keresztény gyülekezet vezetője a világról gondolhat. De nem szól ebbe sem bele.
– Több vagy kevesebb miniszter jön be, mint öt éve?
– Hullámzó, nehéz ezt elfogadni, nem is szabad. Néha nyilván azt gondolja a kormány, van mit kommunikálnia, máskor kevésbé. Most például jöttek. De nehéz megítélni, ez mitől függ.
– Orbán Viktor-interjú lehet még valaha?
– Nagyon szeretném, ha jönne, és nem azért, mert ez hiúsági kérdés, hanem mert ez lenne a természetes. Pontosan tudják, hogy készen állunk bármikor egy ilyen interjúra.
– A kormányinfón elhangzott Nick Thorpe-tól, hogy ha nincs lehetőség másra, hát az újságíró a templom előtt fogja várni a miniszterelnököt. Ez belefért?
– A miniszterelnök kijött a templomból. Ott kint pedig már kormányfő. Ha a templomban léptek volna oda, az más lenne. De az utcán? Nagyon hozzászoktunk ahhoz, hogy lehet nem válaszolni a sajtó kérdésére, és ez nem jó. A demokrácia egyik alapvetése, hogy kérdezünk, és válaszolnak.
– Apja, akit szintén Rónai Egonnak hívtak, újságíróként és konferansziéként is ismert volt. Mennyire érzi, hogy az ő nyomdokaiban jár?
– Jó lenne tudni, mit gondolna, de sajnos nem lehetséges. Szerette volna, hogy ne ezeket a pályákat vigyem. A színpadról és újságírásról is azt gondolta, egyik sem a hosszú, kiegyensúlyozott élet titka. Azért meg tudnám neki mutatni, hogy nekem jó életem lett. Talán erre büszke lenne, a családomra, a munkámra. Hogy mennyire őt viszem tovább? Ha az ember annyira felnéz az apjára, mint én gyerekkoromban, akkor felnőtt fejjel furcsa dolgokat fog észrevenni. A kéztartásom például gyakran ugyanolyan. Amikor elkezdődött a színész pályája, rögtön megkapta a SAS-behívót. Aztán ’45-ben szabadult fel, ahogy ő mondta mindig, orosz katonák szedték ki egy vizeshordóból Kaposváron. Ott bujkált szökött munkaszolgálatosként. Feljött Pestre, és nem talált már senkit, mindenkije meghalt. Hirtelen a kommunista párt szekerén találta magát, amint József Attilát és Petőfit szaval a dolgozó népnek. De soha nem lépett be a pártba. Majd hívták a Madách Színházba, de azt mondták: sem paraszt nem vagy, sem munkás, most viszont ez a korszak jön, felveszünk, de nem sok szereped lesz. Így kezdett el konferálni. Örök fájdalma volt, hogy színészként nem tudott kibontakozni. Én nem vagyok művész, nyilván ettől nem érvényes a párhuzam és szerencsére ki vagyok békülve a sorsommal. Eszem ágában nincs is abbahagyni. Amíg tudom, folytatom.
– Milyennek szeretné látni az országot tíz év múlva?
– Nem a politikáról beszélek, ha nem baj. Vagy talán mégis. Egymással viselkedjünk normálisabban. Az az indulat, gyűlölet, feszültség, amit minden egyet nem értő mondat generál, hosszú távon, de talán már most is, megmérgezi a mindennapokat. Látom, ahogy emberek töltik az életüket az internet előtt, és írják a vitriolos vagy alpári üzeneteket. Látom, milyen kútfertőző ez az egész, hogy egy ilyen bejegyzés mit vált ki belőlünk. Erről kéne leszokni. Nem baj, ha nem értünk egyet. Ettől még meg lehet nézni együtt úgy egy meccset, hogy nem esünk egymásnak két perc alatt. Hogy mitől lesz változás, azt sajnos nem tudom.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 3. számának (2023. január 20-26.) nyomtatott változata.
