Az első előadás címmel írta meg Bogdán Kálmán – a közismert Kuli – emlékezéseit a felszabadulást követő napokban megalakult színtársulatról és az új korszak első színházi előadásairól (A Hét, 25. sz., 1974. június 21.).
Igen, így támadt fel hamvaiból, a háborús romokból, a kolozsvári magyar színház: Balogh Edgár, Fekete Mihály, Kőműves Nagy Lajos és a többi lelkes hazafi kezdeményezéséből, az ittmaradt, majd a „befutott” régi művészek és műszakiak odaadó közreműködésével. Úgy, ahogy azt Kuli barátom elmesélte. Ezekre a forró napokra való visszaemlékezés engem, a karmestert, arra késztetett, hogy felelevenítsem, miként jött létre a színi előadásokkal párhuzamosan az első operaelőadás.
Ugyanaz a városparancsnok, aki a frontátvonulás okozta dermedtségéből még alig felocsúdott város vérkeringését elindította és a művészi élet tekintetében kiadta a parancsot, hogy „azonnal menjen föl a függöny”, ugyanolyan katonásan azt is kijelentette, hogy haladéktalanul szólaljon meg a zene is. Itt vannak a szakemberek, karmester, rendező… két héten belül menjen fel a függöny! Tudor Bugnariut megtette valami fő-főnek, ő pedig nyomban kinevezett engem „zeneigazgatónak”, mondván, hogy csináljam meg egykettő azt az operát. Ám kivel, mivel és hogyan? De hát ezért tettek meg „zeneigazgatónak”, hogy süssek ki valamit. (Mi tagadás, nekem is hízelgett a cím, akárcsak Bogdán Kálmán barátomnak a rendfenntartó parancsnoki.)
Operát? Pénz nincs, szubvenció nincs, se zenekari anyag, se ruhatár-díszlettár, minden romhalmaz. Az ittmaradt operazenészekből és a városon található muzsikusokból valahogy még összetákolható egy foghíjas zenekar s egy valamirevaló énekkar, ám se karigazgató, se korrepetitor, még csak egy kottamásoló sincs a láthatáron! Sebaj! Közös erővel és igaz lelkesedéssel a lehetetlent is meg lehet valósítani. Mindenekelőtt megalakult a „stáb”: Bretán Miklós lett a főigazgató (director general) – úgy is mint operarendező. Constantin Theodoru az aligazgató (subdirector general – a titulusokban nem volt hiány) és Cornel Ivan a secretar general. Zeneigazgató, karmester, karigazgató és korrepetitor egy személyben: Rónai Antal. Előkotortunk néhány zeneanyagot, kiegészítettünk-sokszorosítottunk régi zene- és énekkari stimmeket, fagottistánk nem lévén, a szólamot áthangszereltük gordonkára, előszedtük a Parasztbecsület megszólaltatására alkalmas magánénekeseket, összetákoltuk a zenekart, az énekkart és elindítottuk a próbákat.
Besorolás? Fizetés? Majd az előadások után, osztalék, részesedés, a napi bevételek arányában!
Mindenki vállalt mindent A zenészek stimmeket másoltak-kivonatoltak-sokszorosítottak, színészkollégáink, táncosaink statisztáltak, mások felcsaptak súgónak, ügyelőnek, szervezőnek, ruhatárosnak és jegyszedőnek. Hogy csikorgó téli hideg volt, fűtetlen próbatermekben és jéghideg színpadon kellett dolgoznunk? Ki törődött akkor ilyesmivel? Egyetlen gondunk az első bemutató volt Ezt várta-sürgette a városparancsnoktól a közönségig mindenki. Fekete Mihály („Miska bácsi”), a prózai részleg igazgatója meg is szólított egy nap a színház folyosóján: – Mi lesz már azzal az operával? Mi minden héten kihozunk egy-egy bemutatót. Ti már két hete nyúzzátok azt a Parasztbecsületet. Lesz belőle valami?
Lett! 1944. december 28-án, csütörtök délután 3 órakor felgördült a függöny! (Premier ebéd után! Ugyanis a korai sötétség és kijárási tilalom miatt este még nem tarthattunk előadásokat.) Kétnyelvű plakátok hirdették a román és magyar nyelven közönség elé lépő első háború utáni kolozsvári társulat operarészlegének megnyitó előadását. Elsőnek Enescu A-dúr Rapszódiáját szólaltatta meg a zenekar. Következett Victor Eftimiu egyfelvonásos drámája: A vörös menyasszony és végül a Parasztbecsület. Nem volt csak négy prím, két szekund, egy szál brácsa, Mészáros bácsi egymaga bőgőzött, Boga Laci csellón játszotta a fagottot, Baka Misi hősiesen ütögette egymaga az összes ütőhangszerszólamot, hiányzott a hárfa, nem szólt az orgona, vasrudakkal pótoltuk a harangokat…, de azért jól szólt minden – nem az volt a legfontosabb akkor, hogy hány kürtös játszik a zenekarban!
Santuzzát Takács Paula énekelte, Turiddút Kallós József, Luciát Cappellaro-Peris Ilona, Alfiót Cornel Ivan és Lolát – nem lévén egyelőre kéznél erre alkalmas operaénekesnő – Stefanidesz Ily, az ismert szubrett. Rendezte Bretán Miklós, vezényelte Rónai Antal. Nyolc előadást ért meg. Nagy teljesítmény volt ez akkor!
Aztán sürgősen ki kellett jönni egy új bemutatóval, mert különben nem volt közönség és elmarad a várva várt osztalék!
Mit lehet ilyenkor előrántani? Régóta bevált (és azóta is gyakorta alkalmazott) műsorpolitikai fogás: a Csárdáskirálynő! Persze ez már tizenhét előadást eredményezett.
A következő bemutatónk a Cigányszerelem volt (immár tizenkilenc házzal), majd a további operaelőadások: a Bajazzók (Tiron Silviával Nedda s az operettbonviván Székács Elemérrel Silvio szerepében) és Smetana Eladott menyasszonya.
Emlékezzünk meg ennek a szegénységében és szerénységében is remekül sikerült művészi produkciónak megvalósítóiról. Az operaénekesek: Horváth József, Takács Paula, Lőrincz Zsuzsa, Márki Alfréd, Kallós József és Szanati József mellett Katinka szerepében nem kisebb színésznő, mint Kőszeghi Margit remekelt. Michát a jó orgánumú színművészünk: Anghi Béla énekelte. A vándorcirkusz igazgatója Sugár Jenő, Esmeralda táncosnő Berecky Magda és Muff, az indiánus, Kapusi László – mindhárman „kölcsön” a prózai társulat „osztalékosaiból”. Vezényelt – ismét csak Rónai Antal. Rendezte Gróf László. Az a Gróf László, aki akkor rendezett először operát, mégpedig olyan sikerrel és olyan művészi színvonalon, hogy azt mi – az öreg pionírok – mai napig is emlegetjük.
Megjelent A Hét V. évfolyama 31. számában, 1974. augusztus 2-án.